Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-03-15 / 6. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA lelkészek szolgáltak itt, utóbbi magas kora dacára hihetetlen buzgalommal végezte a magvetést, sőt még most is szolgál, legalább havonta egyszer helyettesítve a folyton utazó lelkészt. Mert ez a lelkész is “gyalogos apostol” volt már az ausztriai menekült-táborokban: híre előbb kijött hozzánk, mint őmaga Argentínába. Nagy Balázs Dezső és családja előbb Sao Paolóba mentek (Apostol Jánossal rokonságban is vannak) és ott segítettek, majd átköltöztek Argentínába és azóta csodálatos munkát végeznek. Roppant távolságokkal kell meg- küzdeniök, hogy a gyülekezetek tagjait meglátogathassák, Istentiszteleteket tarthassanak a különböző kicsiny telepeken és valami módon próbálják megtartani az összetartozás érzését a szanaszét vetődött magyar reformátusok között. Legnagyobb bajuk, hogy még nincsen templomuk. Ezt szeretnének építeni vagy vásárolni. Újságjuk azonban van, hiszen ennek kell elmenni a hívekhez, hogy őket összetartsa; a neve A Mi Útunk. Apostol Jánosnak már régi és gazdag lapja van, címe a Harangszó; mindegyik havonként jelenik meg. Délamerikai egyházaink életében nagy for- dúlópontot jelentett Egyházunk Világszolgálati Bizottmányának történelmi cselekménye: kiküldték helyszíni látogatásra és szemlére Rodney Heckman buffalói lelkészt, aki lapunkban is beszámolt ott tett tapasztalatairól. Most pedig, az ő jelentése alapján, Egyetemes Tanácsunk legutóbbi gyűlése foglalkozott délamerikai református testvéreink egyházi problémájával és azt határozta, hogy felszólítja presbiteriánus és kongregácionális testvéregyházainkat, hogy a három egyház közös bizottságot küldjön le Dél- Amerikába, különösen Braziliába és Argentínába, és tegyen pontos jelentést az ottani helyzetről és javaslatot arról a lehetőségről, hogy ez a három egyház együtt álljon oda a Dél- Amerikában élő 300,000 magyar között végzett egyházi munka mögé és legyen annak minden tekintetben segítségére. Szívünk teljességéből adunk hálát Istennek ezért a bölcs kezdeményezésért és kérjük meny- nyei Atyánkat, hogy engedje megérnünk azt az időt, amikor mi észak-amerikai református magyarok a magunk missziói kötelességének fogjuk tekinteni dél-amerikai magyar egyházainknak a miénkhez hasonló virágzás fokára felemeltetését. Egyházunk már évek óta segítetté az argentínai kezdeményezést, a lelkészi fizetés legnagyobb részének magára vállalásával. Eddig azonban még semmi szerves kapcsolatunk ■ nem létesült ezzel a missziói területtel; az Egyetemes Tanács mostani kezdeményezése erre nézve ad ió reménységet. Argentínai testvéreink pedig már abban is reménykednek, hogy a Heckman lelkész által is megtekintett és nagyon jónak talált hatalmas nagy házat is megvehetik és abban templomi és egyházi életük számára egészen megfelelő helyiséget találhatnak. Adja Isten, hogy ez az óhajtásuk minél hamarabb teljesülhessen! EGYÉNI SEGÉLYAKCIÓK Istennek legyen érte hála, az alatt a rövid pár hónap alatt, amire a vámtilalmat felfüggesztette a magyarországi posta, tömérdek csomag ment át a tengeren. Számukat bizonyosan sohasem fogjuk megtudni. Aki csak tehette, mindenki igyekezett örömet szerezni odaát élő szeretteinek vagy barátainak. Kérőlevél is jött tömérdek, nemcsak hozzánk magyarokhoz, hanem még amerikaiakhoz is, akiknek a címét megtudhatták. Egyházunk elnöke, Dr. Wagner, aki másfél évvel ezelőtt Magyarországon járt, szintén kapott jónéhányat, soha nem látott emberektől (küldött is számos csomagot). — Református Egyesületünk és annak vezetői szintén sok jócselekedetet hajtottak végre. Bizonyosra vesszük azt is, hogy egyházaink is kivették a maguk részét ebből az általános mozgalomból. Milyen kár, hogy ezekről talán soha nem fogunk hallani semmit — már csak a krisztusi tilalomnál fogva sem. (Máté 6:3.) Vannak azonban példát adó cselekmények is, amik mindnyájunkat megtanítanak a célravezető eljárások feltalálására. A közmondás szerint a szükség a feltalálások szülőanyja. Ez az egyetemes nagy szükség néhány csodálatos akcióra ihlette a találékonyabb lelkeket. A mi tudomásunk szerint ezek közül a legcsodálatosabb még mindig folyik és ezért nem szabad és nem lehet még róla hírt adnunk; de elmondjuk, mihelyst a hallgatás kötelezettsége megszűnik. Van azonban egy másik, amit már is elmondhatunk — példaadás kedvéért. Dr. Vassady Béla, mielőtt Amerikába jött volna, a debreceni theológiai szemináriumnak dékánja (és az egyetemnek is rektora) volt; érthető hát, hogy szívéhez közel áll még ma is a debreceni theológusok sorsa. Valamelyik téli összejövetelen itt a lancasteri szemináriumban megkérdezte amerikai diákjaitól, hogy nem volna-é kedvük segíteni azokon a szegény magyarországi theológusokon? A kérdésre 172 dollár volt a felelet. Ekkor megkérdezték a debreceni diákokat, hogy mire volna, legnagyobb szükségük? Kisült, hogy ingekre, még pedig mert ebből sohasem lehet eleget kapni, ezért egy-egy nylon-ingre. 172 dollárból nem telik ki 59 nylon-ing. Vassady ék tehát fogták magukat, elmentek a nagykereskedőhöz, aki végszámra árúlja a nylon-anyagot és úgy vettek abból 59 ingre valót. Hozzátették a gombokat, cérnát, tűket — és azóta bizonyosan kattognak
