Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 ságára. Azonban ugyanakkor, amikor esetüket elvégezte, másik végzésével megváltatásuk felől is azonnal gondoskodott. Mit kell hát hinnünk? Hinnünk kell, hogy bármennyire ellentétes is az Isten tökéletes szentségével és jóságával a gonosz: mégis inkább megtűri, hogy ez része, sőt eszköze legyen az Ő üdvtervének, mintsem hogy megvonja az emberektől a maga akaratának kijelentését vagy pedig olyan módon jelentse ki akaratát, amivel végképpen megsemmisítené az embernek adott szabadságot is meg a tőle elvárt erkölcsi felelősséget is. Isten éppen úgy meg akarja menteni annak az orosz katonának is a lelkét, akit zsarnokai a magyarok legyilkolására rendeltek ki, mint emezekét. Neki mindegyik a gyermeke, és Krisztus amazokért is meghalt a keresztfán. Ezer esztendővel ezelőtt a mi magyar őseink is ugyanilyen vadállatti vérengzéssel pusztították Nyugat-Európa népeit; még akkor nem ismerték Jézus Krisztust, mint ahogy ezek a mongolok még most sem ismerik. Ahogyan a keresztyénség az utolsó kétszáz év alatt haladt, bizonyosra vesszük, hogy nem lesz szükség másik ezer évre, míg ezek a mi mostani gyilkosaink is éppen olyan borzadással gondolnak pogány őseik menthetetlen öldöklésére, mint ahogy mi gondolunk a Hét Vezér népének “a porba omlott Európa homlokán tombolására.” Most már megvizsgálhatjuk az utolsó hátralévő részét is a feltett nagy kérdésnek: miért kellett ezt az egész művelt világ által méltán meggyászolt katasztrófát éppen a mi magyar nemzetünknek elszenvednie? Általában miért kell ezer év óta a fekete katasztrófáknak egész sorozatát szenvednie? Van erre valami különös oka az Istennek? Ahogyan mi az Istent ismerjük — és abból az élő fénykép-albumból, amit a Szent írásokban kezünkbe adott, bőségesen megismerhettük — halálosan bizonyosra vehetjük, hogy VAN oka rá. Elképzelhetjük-e, hogy nagy ok nélkül bánna így mi velünk az “az Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket és kegyelemből örök vigasztalást és jó reménységet adott”?! Hitünk azonban azt is tanítja, hogy Isten nemcsak végtelen szeretet, hanem föltétien és teljes igazságosság is. Mint ilyen, a bűnt büntetés nélkül nem hagyhatja. Ha tehát büntető cselekedeteit vizsgáljuk, ezeknek okait nem lehet másutt, mint bűneinkben keresnünk. Mielőtt hát arra a vakmerő — és hibás — gondolatra vetemednénk, hogy Isten cselekedeteinek a jogosúltságát kétségbevonnánk, vizsgáljuk meg előbb, hogy nem voltak-é olyan bűneink, amikért bizony méltán büntetett bennünket? Hiszen már Kölcsey így énekelt a Himnuszban: “Hajh, de bűneink miatt Gyűlt harag kebledben, S elsujtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.” Nemzeti imádságunk írója helyes nyomon jár, amikor ezeket a csapásokat Isten ítélete és büntetése eszközeinek látja. Következő számunkban igyekezni fogunk még jobban megértetni ítéletének ugyancsak szomorú indokoltságát. EGY NAP MÚLÁSA — Önvizsgálat — Beesteledett. A “ma” majdnem elment már — ez a dicsőséges, napsütéses nap hamarosan belekerül a Múlt poros ládájába. Mily szomorú, hogy ily szép valami is elmúlik. . . . odaadtam-e magamat ma arra, hogy valaki mást megörvendeztessek? Vagy megosztottam-e valakinek a bánatát? Segítettem testvért, hogy Világosságot lásson? Vagy mondtam-e csak egy kicsi dicsérő szót, amitől a már majdnem kihűlt tettre-készség tüze megint újabb lángra lobbanhatott? Vagy segítettem-e valakit magasabbra hágni, ahonnan látomását kiszélesíti az igazság? Voltam-e bátor és vidám — fájdalmaim dacára? Teljesítettem-é csak a kötelességemet is — bármily kevés és alacsony volt is — vágyakozó kedvességgel, és átformáltam-é magasztos feladatomat szeretet szertartásává? Beesteledett. A nap majdnem elment már. Olyan dicsőséges nap volt! Csak a Mesterhez méltó cselekedetek versenyezhettek ragyogásukban e nappal, aminek a fénye most lassan kialszik, amint elkövetkezik rá az éjszaka. (Angolból) G. H. Poffenberger
