Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 a nemzetek egymás közötti viszonylatában nem érvényes és nem érvényesíthető kategóriák. Nos ez a tétel a parancsuralmi rendszerek élettartamára is bátran alkalmazható. Nem lehet tehát más a feladatunk, mint Isten akaratában megnyugodva kitartóan imádkozni és dolgozni annak az időnek az eljöveteléért, amikor a világ szabad nemzetei a békesség és igazságosság jegyében ténylegesen felszabadíthatják a most még rab nemzeteket. Közöttük is első sorban azt a magyar nemzetet, mely szabadságharcos forradalmával tanu- jelét adta, hogy erre az igazságos és békés felszabadításra mindenképen rászolgált. ULTIMÁTUM Irta: Dr. Takaró Géza (A NÉGYSZÁZADIK RÁDIÓ-PRÉDIKÁCIÓ) Sok új szót megtanultak a legegyszerűbb emberek is, mióta kitört az első világháború. De a legelső szó ez volt: Ultimátum. Szerbiának küldötte az osztrák-magyar monarchia. S mikor az visszautasította, kitört a háború. A legkisebb iskolásgyerek, meg a legegyszerűbb munkásember ajkán is úgy forog azóta ez a szó, mint a diplomatákén. Rövid, tudományos meghatározásban: az ultimátum nem más, mint diplomáciai tárgyalásoknál az egyik félnek végső nyilatkozata, amelyhez visszavon- hatlanul ragaszkodni kíván. Az ultimátum visszautasítása a tárgyalások megszakítását eredményezi. Van egy réges-régi történet. Az is ultimátummal és a visszautasításnak minden súlyos következményeivel végződik. “Egy ember szőlőt ültetett. És kiadá azt munkásoknak. És a maga idejében szolgát külde, hogy kapjon a munkásoktól a szőlő gyümölcséből. De azok — üresen küldék vissza. Ismét külde másik szolgát. Azok pedig kővel dobálván meg, fejét betörék. Ismét másikat külde. Ezt pedig megölék. És sok másokat! Még egy egyetlen szerelmes fia is volt. Utoljára azt is elküldé hozzájuk, mondván: A fiamat meg fogják becsülni. Azok azonban ezt mondák maguk között: Ez az örökös, jérték öljük meg őt, és miénk lesz az örökség. És megfogván, megölék és a szőlőn kívül veték. Mit cselekszik hát a szőlőnek ura?” Az eset elbeszélője a feleletet lelkiismeretükre bízta a hallgatóknak, akik “igyekeznek vala őt megfogni, mert tudták, hogy a példázatot ellenük mondotta.” (Márk ev. 12:1-12.) Ők voltak azok a munkások. Ők kapták a tej jel-mézzel folyó szép hazát, a Kánaánt. De hamar elfeledték, hogy kapták. Hogy nem teljesen az övék. Megbízott munkásokból független örökösökké akartak lenni. És céljuk eléréséért nem válogattak az eszközökben. Az isteni küldöttek egész sorát visszautasították. Egyik ékesen szóló volt, mint a nagy Ésaiás. Másik könnyező szemekkel jött, mint Jerémiás. Egyik dorgált, ostorozott; másik kérve-kért, ri- mánkodott. De bárhogy is jöttek, sorsuk csak annyiban különbözött, hogy egyiket durvábban utasították vissza, mint a másikat. Nem akarták beszolgáltatni a szőlő gyümölcséből a gazda járandóságát. Önzők, hálátlanok, megátalkodottak voltak. Jehova végre még egy utolsó alkalmat adott nekik. Elküldötte Jézust. Ezt már csak végre is megbecsülik?! Tudjuk, mi történt. Egy napon remegő ajakkal mondja el a nemzet felett a próféciát, mely siri beszéd is volt egyúttal: “Vajha megismerted volna, amik a te békességedre valók! Mert jönnek reád napok, mikor a te ellenségeid körülvesznek, földre tipornak, mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét...” Isten kegyelmét kimerítették. Az ember gonoszsága tetőpontját érte el abban a kiáltásban: “Feszítsd meg!” Mit cselekedett a szőlő ura? Olvasd el a történelemből. Lecsaptak Zsidóországra a római sasok. Majd más hadak gázoltak vérében, újra meg újra. És végre is bekövetkezett, amit a példázat végén olvasunk: “Elveszíti a munkásokat és a szőlőt másnak adja.” Mohamedánoknak adta oda a Szentföldet. Csak korunkban történt, hogy felszabadult kétezer éves elnyomottságából. Isten nagy alkalmat adott annak a kis országnak újra. Reánk is bízott Isten egy darab szőlőt. Az életünket. Adta, hogy műveljük. Óh, de hányán csak a maguk számára kezelik ezt a birtokot! És nem ismerik el az Istennek legkisebb beavatkozási jogát se. Jöttek a küldöttek. Már kicsiny korunkban megsejtettük Isten angyalait. Ifjúságunk rózsaszín fátyolán át újra láttuk közeledni az égi követet. És később sem volt könnyű és olcsó a bűn. Éreztük, hogy belül — a szivünkben — valaki szól. Kabátunkat visszarángatja. Jöttek a küldöttek, az “angyalok”. Egyik bőséget, örömöt hozott kosarában, a másik nélkülözést, bajt, gyászt öntött ki fekete kötényéből. Egyik áldással borította el életünket, másik csapásokkal sújtott le bennünket. De minden maradandó eredmény nélkül. Végre jön az utolsó követ, Jézus. És szól az Istenről, az ő elvitathatlan jogairól, a mi számtalan vétkeinkről, és szabadulásunk egyetlen módjáról. Vájjon mit teszünk vele? Hogyan fogadjuk az
