Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-12-01 / 21. szám

/

AZ AMERIKAI PROTESTANTIZMUS HÍREIBŐL

12 REFORMÁTUSOK LAPJA

Naponként csak egy nikkelt! —

(Talán már az uj-amerikás menekültek is tudják, hogy “nikkel” az öt centes pénzdarabnak a neve.) Nos, a legújabb statisztika szerint az átlag amerikai férfi naponként csak egy nikkelt, tehát öt centet, költ vallási és közjóléti célokra! Ezzel szemben elkölt minden nap 9 centet dohányra, 15 centet alkoholt tartalmazó italokra, 22 centet szórakozásra, 58 centet közlekedésre (amibe azonban még a külföldi utazásokat is beleszámították), 59 centet adókra, ruházkodásra, takarékbetétekre, orvosi költségekre, stb.

És mire megy az adónk dollárja? — Ha így él az átlagos amerikai férfi, akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy mire költi a pénzét a mi öreg Samu bácsink? (Megint menekültjeink kedvéért — pedig talán már ezt is tudják — hadd mondjuk meg, hogy Samu bácsi alatt az Egyesült Államokat és annak kormányát is értjük.) Bizony elszomorító, hogy minden dollárból, amit szövetségi kormányunk pénztárába adóban befizetünk, több mint 75 cent hadi költségre megy, és pedig 67 cent a jövő háborúkra való készülődésre, 8 cent pedig a már elmúlt háborúkéra, beleértve az általuk okozott államadósságok törlesztését is. Minden más célra tehát együttvéve sem jut egészen 25 cent a dollárjainkból. Pontosan: félcent jut külügyi kiadásainkra, nem egészen két cent a hátramaradt nemzetek segélyezésére, öt centnél valamivel több a földművelési kiadásokra (beleértve a tömérdek felesleg felvásárlását és hasonló “programmpontokat"), öt és háromnegyed cent összesen a következő roppant feladatok megoldására: lakásügyek, munkaügyek, köz- egészségügy, közoktatásügy, és társadalmi biztosítás. Magának a kormányzásnak és az igazságszolgáltatásnak a költségei együttvéve sem tesznek ki többet két és egytized centnél. — Mily megrendítő a gondolat, hogy ha adódollárunknak csak 24 centjéből ilyen az országa Samu bácsinak: Istenem, milyen lehetne, ha azt a 75 centet is a nemzet tényleges előmenetelére és jólétének emelésére fordíthatná — építésre a rombolás helyet!

Még egy adat a "mire költünk?" statisztikából. — A múlt évben Amerika népe háromszor annyit költött szeszes italokra, mint a- mennyit adott egyházakra, vallásos szervezetekre és közjóléti intézményekre EGYÜTTVÉVE! A kereskedelmi minisztérium hivatalos jelentése szerint a múlt évben a különböző szeszes italokra összesen tíz és fél billió dollárt költött országunk népe. Ugyanazon idő alatt vallásos és jótékonysági szervezeteink összes bevétele három és háromnegyed (3.75) billió dollár volt; ez összegben ez idén először szerepel az egyházak két billió dollár bevétele. Népünk költekezésének további megoszlása: 5.7 billió dollár dohányra, 3.3 billió dollár orvosi gyógykezelésre, 2.4 billió dollár könyvekre, folyóiratokra és heti, valamint napilapokra, 1.2 kórházi gyógykezelésre.

A közerkölcsök javítása érdekében. — Minnesota állam kormányzója, Orville Freeman, tizenkét tagú bizottságot nevezett ki — köztük öt egyházi vezető egyéniséget — abból a célból, hogy tegyék tanúlmány és vizsgálat tárgyává az állami kormányzást erkölcsi és közv j óléti szempontból, és aztán tegyenek javaslatokat arra nézve, hogyan lehetne jobban biztosítani a közhivatalokat betöltő egyének megvesztegethetetlenségét és a nép érdekében végzett szolgálatuk teljesebb mértékét. Azt halljuk, hogy országunkban ez az első eset, amikor erre a célra bizottságot küldtek ki.

Országos imanap a békéért. —

A washingtoni kongresszus még az 1952.-ik évben közös határozattal kérte fel országunk elnökét arra, hogy minden évben jelöljön ki egy olyan napot — és pedig hétköznapot — amikor az ország népe mindenütt a békességért imádkoznék. Truman elnök abban az évben július 4.-ét jelölte ki e célra, de felszólításának nem sok hatása volt. Eisenhower elnök először egy szeptemberi, később egy októberi napra tette át ezt a béke-imádsági napot, de mind ez ideig nem nagy eredménnyel; saját maga is tapasztalta október 2.-án, hogy mily kevesen voltak egyházának templomában. Az elnök most az ország egyházaihoz fordúl és velük együtt fogja kijelölni azt a napot, amit minden évben a békéért való imádkozásnak fogunk szentelni.

A királynő a kálvinisták között. — Erzsébet angol királynő, washingtoni látogatása alatt, vasárnap reggel férjével együtt követte házigazdájukat és ennek feleségét az ő templomukba, mit presbiteriánus egyházunk a maga “nemzeti templomának” hív. Kormányunk számos tagja is ott volt e ritka nevezetességű Istentiszteleten, ahol az énekkar, elnökünk felkérésére, az angol nemzeti himnuszt énekelte. Az igazi nevezetességét ez Isten- tiszteletnek azonban — kálvinisták között ugyan a természetes nevezetességét — az igehirdetés jelentette, amiről méltán emlékeztek meg református lapjaink országszerte. Boldog és ritka tiszte volt Dr. Elsőn lelkésznek, aki Máté 5:9 alapján prédikálhatott a két “békeszerető” nagyhatalom főhivatalnokai előtt. Elmagyarázta, hogy Jézus nem azt mondta, hogy “boldogok a békét-kívánók” sem nem azt, hogy “boldogok a békeszeretők”, (egyik magyar fordításunk pedig így adja vissza szavát), hanem kifejezetten gzt mondja, hogy “boldogok akik szerzik vagy csinálják a békességet”. És ezen az alapon beszélt a keresztyéneknek arról a nagy kötelességéről, hogy nekik kell a földön a békességet biztosí- taniok. A keresztyének nem fogadhatják el a “minden áron való” békességet. “Ha a békességnek az az ára, hogy tagadjuk meg és adjuk fel a mi Istenbe vetett hitünk örökségét: nem fogadhatjuk el az ilyen békességet. Ha a békességnek az az ára, hogy elveszítsük Isten alatt való szabadságunkat: ezt sem fogadhatjuk el”. — Dr. Elsőn helyesen beszélt, mi is “mindezeket hiszük és valljuk.” — De megvall- juk, hogy mi azt is szeretnénk, ha ugyanezeket az elveket ez a két nagyhatalom nemcsak az önmaga életére alkalmazná, hanem azokéra is, akik velők egy családnak a tagjai és akik velők egyformán vágynak az igazi békességre. Még sem kaphatják meg, pedig mily szörnyű árat kell fizetniök érte! — Szeretnénk, ha Erzsébet királynő többször járna Skóciába, ahol neki — hivatalból — kálvinistának kell lennie; talán a Knox János utódai között előbb-utóbb akadna valaki, aki ezek felől is adna a királynőnek evangéliumi tanítást.

Egyetlen disszidens. — Az “északi” meg az “egyesült” presbiteriánus egyházak egyesülésének is a- kadt immár ellenzke, igaz, hogy csak egyetlenegy gyülekezet. Washington államban az- everetti első egyház nagy szótöbbséggel kimondta, hogy kilép az Egyesült Presbiteriánus Egyház kebeléből, hogy ne kelljen azzal együtt csatlakoznia az északi presbiteriánus egyházhoz a jövő év május havában. Azt mondják, hogy ők folytatni akarják az egyesült egyház bizony-