Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-10-01 / 17. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA Akár tiltakozunk ellene, akár nem tiltakozunk. Az egyház ne a tiltakozásban merüljön ki. Az egyháznak nem ez a hivatása. Az egyháznak ezt kell mondania: “Ha mindezek így felbomlanak, mily kiválóknak kell lennetek a szent életben és kegyességben nektek, akik várjátok és sürgetitek az Úr napjának eljövetelét, amely az egeket tűzbe borítva bontja fel s az elemeket a hőségben olvasztja szét? De mi uj eget és uj földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakik. Azért, szeretteim, ezeket várva, legyetek rajta, hogy O majdan szeplőteleneknek és hibátlanoknak találjon titeket békességben!” (Péter 3:11-14.) Ágoston Sándor jugoszláviai református püspök OKTÓBER A MAGYAR GYÁSZ HÓNAPJA Az utóbbi évtizedekben az aradi vértanúk kivégeztetésének napját már úgy ünnepeltük, mint ezer esztendős magyar tragédiánk rengeteg gyászának összefogott közös emlékünnepét. Szinte abban reménykedve, hogy már több gyász talán nem is érheti ezt a mi idáig csaknem folytonosan szenvedett nemzetünket. Himnuszunk sorai is azzal áltatták a könnyebben bizakodókat, hogy “megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt”. A múlt év októberében aztán, mint az egünkön évtized óta ott ülő sötét fellegekből kicsattanó rettentő dördűlés rázta meg egész világunkat az egyhetes budapesti szabadságharc. A harcot, amit soha nem tapasztalt erőfeszítéssel próbál elhárítani magától még a világ legerősebb katonai hatalmassága is: azok a gyermekek és ifjak, egyszerű munkás férfiak és asszonyok, tervezgetés és gondolkozás nélkül el merték kezdeni: puszta kézzel is rátámadtak a hazájukat szipolyozó vérszívó szörnyetegre. Nem lehetett semmi reménységük a győzelemre, de a felgyülemlett elkeseredés már nem fért el a túlfűtött katlanban — és itt mi most uj tragédia bánatát gyászoljuk még feketébbre vált októbereinkben. Van azonban valami, ami talán még a fájdalmas veszteségeknél is jobban égeti lelkünket. És ez annak szomorú tapasztalása, hogy még mindig nem jutottunk el a bűnbánat jövőt- menő mélységébe. Még mindig emberekben bizakodunk — magunk alkotjuk egymás után, szinte már tucatszámra, a különböző szervezeteket, alakúlatokat, amikkel maid mi mentjük meg a hazát — aztán szidjuk az Egyesült Nemzetek intézménvét, amiért nem jön segítségünkre és nem “oldja meg” a problémát, ha mindjárt világháború árán is — és mindig és mindenütt inkább csak jogainkról és a minket ért igazságtalanságokról beszélünk, ahelyett, hogy magunkat olyan mélyre aláznánk, ahol már emberi segítségről szó sem lehet. Pedig ennek a hónapnak a legvégén, az utolsó napján, ott van az isteni figyelmeztetés^ arra nézve, hogy honnan jöhet az egyedüli segedelem? A reformáció csodás története irányt mutat. Abban a borzalmas éjszakai sötétségben, amikor az emberiség életéből a Krisztus által hozott legdrágább kincseket lopta ki pontosan az Ő egyháza: ugyan ki mert volna még gondolni is arra, hogy éppen a zsarnokság egyik fellegvárából indúl el a forradalom és valami ismeretlen szürke barát lesz annak a vezére?! Reformációt már századéven át sürgetett az emberiség, és az Egyesült Nemzetek gyűlései eltörpülnek azok mellett a fényes és pompás zsinatok mellett, amiket e célra hívtak össze császárok és pápák — mégis a tűz nem ezekből indúlt, hanem attól a fiatal szerzetestől, aki elég mélyre tudott megalázkodni Istene előtt ahoz, hogy őt használja fel világot rendítő mozgalmának vezetőjéül. Emberek nem adhatnak igazi szabadságot, mert amit ember ad, azt ember el is tudja venni. Igazi szabadságot egyedül Isten adhat és ezt a szabadságot ember el nem tudja venni. A zsarnokság alól való felszabadítást ne emberektől várjuk hát, hanem egyedül Istentől. De hogy ezt elnyerjük, ahoz sokkal többet kell imádkoznunk, ahoz magunkat sokkal mélyebben meg kell aláznunk. Péter és Silás a börtönben is énekelni tudott, Ordass püspök a börtönben is teljesen szabadnak érezte magát; Jézus Krisztus pedig a keresztfán is tudott ellenségeiért imádkozni. Ameddig mindnyájan, mi “büszke” magyar nemzet, el nem jutunk erre a fokára az alázatosságnak, addig hiába várunk segedelmet akárki ember fiától vagy önmagunk erejéből. De amint egyszer igazán rábíztuk magunkat Istenre és egészen Neki adtuk ezt a mi szegény kicsi tehetetlen önmagunkat és elismertük és szájjal valljuk, életünkkel pedig bizonyítjuk, hogy egyedül a Krisztus a mi Urunk: akkor aztán mi is ujjongva énekelhetünk, mert JÖN a szabadítás! Várván vártam a felséges Urat És ímé hozzám fordúla, Kegyelmesen meghallgata, És megmutatá rajtam jóvoltát. Kivon a mély veremből És a sáros fertőből, És én lábaimat Szép egyenes kőre El-felhelyeztette, Vezérlvén útamat.
