Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-09-01 / 15. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

13

Minden éjjel 12 órakor tettem meg ellenőrző utamat. Azelőtt öt perccel kitessékelte a korcsmáros a részeges segédjegyzőt. Legtöbbször találkoztunk. A jegyzői hivatalt már rég elköltöztették, de őt ott felejtették a falumba, a korcsmába. A találkozásnál a szegény elzülött ember mélyen behúzta kalapját a homlokába s próbált egyenes irányt adni lépteinek. Majd mikor közel értünk egymáshoz, valami üdvözlés-félét motyogott, ami sokszor elrontott énekléssé fajult. De akkor is csak úgy hangzott, mint lábát fáj tató kutya vonitása. Ő már a nagy vihar áldozata volt. Éveket töltött az orosz fronton. Önként jelentkezett szolgálatra. Jó fiú volt s egy kicsit költői lélek. A Gyóni Géza nagyszerű és tragikus sorsa meglepte és vonzotta a harctér felé. Aztán mikor oda jutott, az idegei felmondták a szolgálatot. Egy reggel amint előőrsön volt s szipogva állotta a vártát, a rumos kulacsára esett tekintete. Ő aki addig soha nem kóstolt szeszes italt, az ajkához emelte a kulacsot s jót húzott belőle. Aztán érezte, hogy bensőjéből távozik a fagy s gyengeség. Mire elfogyott a rum, oroszlánnak érezte magát. Előre kúszott az őrhelytől s alvó orosz őröket lepett meg. Fogságba ejtette őket. Ilyen dicsőséggel kezdődött az ut, amit falunkig s falunkban az egyik árok szélétől a másikig megtett.

Legtöbbször nem is volt más epizód ellenőrző körutamon. A falu édesen aludt. Nőttek a gyermekek s álmodtak a szivek békéről, boldogságról . . .

Valamelyik reggel két nemzetőr állitott be hozzám. Keményen tisztelegtek. Gyönyörű bajuszuk harciasán ki volt fenve. Jelentették, hogy partizánt láttak a határban. Mikor kérdeztem merre, mondták hogy barnaünő tisztásán sütteti magát a napon. Azt is hozzá tették, hogy a jelek szerint egyedül van. Ha egyedül van, maguk csak el tudnak bánni vele ketten — feleltem. Aztán kiadtam a rendeletet, hogy menjenek utána s kisérjék be. Első világháborús szakaszvezető volt az egyik székely. Szürke szemei szikráztak az izgalomtól és az örömtől. Szivesen bekisérem őt parancsnok ur — mondta — csak az a kérésem, hogy a fegyverét engedje át nekem. Habozás nélkül adtam át neki drága puskámat s figyelmeztettem őket, hogy cserkészve közelitsék meg a partizánt. Az egyik kövesse bizonyos távolságban a társát s csőre töltött fegyverrel fedezze azt. Nem kellett őket kioktatni. Ismerték ők az erdőt s az embereket. Ősi ösztönük jobban diktálta a harci taktikát mint ahogy mi azt nekik meg tudtuk volna tanitani.

Messze volt a barnaünő tisztása s lassan telt az idő, amig vártam őket. Aztán rivalgást hallottam. Majd cigány gyerekek rohantak felém s tőlem messze elkanyarodva, de minden szót nekem cimezve, orditották, hogy hozzák az ellenséget. Mire szállásunkra ért a két székely az idegen katonával, diadalmenetté változott az egész. Gyermekek, asszonyok, kiváncsi öregek vették körül a három embert. A két harcias székelyt s a nagy óriást, akit partizánnak véltek. A fogolynak csupán nadrág volt a testén, amelynek két szára otromba orosz csizmába végződött. Roppantul sápadt volt s a félelem izzadságában úszott fiatal arca. Szokatlanul nagy hatalmas ember volt. Mikor megkérdeztem szakaszvezetőmtől, hogy miért olyan sáppadt s miért reszket, öntudatosan felelte: Mi egy ujjal sem nyúltunk hozzá, csak észrevétlenül becserkésztük két méterre s aztán riasztó lövést adtam le a füle mellett.

Papírokat kértem a fogolytól, miket hamarosan át is nyújtott s amik arról tanúskodtak, hogy német katona volt. Az oroszok megsemmisítették alakulatát a Kárpátokban s ő úgy vetődött hegyeink közé. A tömeg sajnálkozva oszlott szét amikor látták, hogy nem lesz akasztás, sem főbelövés. Felvittem parókiámba a katonát. Jó ebéddel kínáltam meg és sokáig elbeszélgettünk. Bécsi fiú volt. Nem nagyon lelkesedett sem a háborúért, sem Hitlerért. Aztán jóllakottan, boldog “tanke sőnök” között búcsúzott tőlünk.

Amint utána néztem, elgondolkoztam a mi édes Atyánk jósága fölött. Ha a székelyek nem elég ügyesek s a német használhatta volna géppisztolyát, két derék emberünk harap a porba. Ha több lélekjelenléte lett volna a németnek s fegyveréhez kap, viszont székelyeim végezték volna ki s akkor a visszavonuló németek valószínűleg megtizedelik a falut. De az örökkévalóság gyémánthegyéről, ahova minden tiszta gondolatunkban és imádságunkban el akarunk jutni, látott és kegyelmesen megvédett minket azon nap is az Isten.

LIGONIERI GYŰLÉSEK

(Folytatás a 7.-ik oldalról)

temetésünk problémáiról tart előadást. A szerda reggeli áhítatot Dr. Nyáry Miklós bethlehemi lelkész vezeti, és azután angol nyelvű megvitatás következik, Novák Lajos elyriai lelkészünk vezetésével, erről a tárgyról: Magyar egyházaink angol nyelvű gyülekezeteinek fejlődése. A második délelőtti előadást Daróczy Sándor igazgató tartja e címmel: “Egyházunk a világban.” Délután pedig az utolsó előadás Borshy Kerekes György egyesületi elnöké lesz, ennek a címe: “Van jövőnk!”

Ezek a gyűlések minden évben rendkívül népes összejövetelek, miken egyházi életünk mindegyik csoportjából részt vesznek a vezető emberek. Az említett két gyűlés után a Református Egyesület vezértestűlete, igazgató-tanácsa és intéző-bizottsága is gyűlésezik, hogy mindezek a testületek mennél teljesebb mértékben ki- (Folytatás és vége a 15.-ik oldalon)