Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-01-15 / 2. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA karácsonyi kántálása s Hontváry Mihálynak és Zsuzsánnának, a budapesti operaház most kimenekült tagjainak ajkáról az “Isten áldd meg a magyart” méltóságteljes és mégis alázatos elimádkozása. De hadd emeljük ki ez ajándékkosárból, külön is megemlítve, Mary Martin énekművésznő felejthetetlen énekszámát, amelyet a magyar gyermekeknek dedikált. Connecticut! családi otthonából, gyermekei és rokonai meghitt köréből üzente a művésznő újra meg újra, visszatérő refrénszerűséggel, valamennyi magyar gyermeknek s általuk az egész magyarságnak: “Don’t be afraid, you are not alone!” (“Ne féljetek, nem vagytok egyedül!”) Ez üzenet mindjárt két dologra is emlékeztetett bennünket. Egyfelől az első világháború utáni gyászos időszakra, amikor a magyar nemzet testét többszörösen megcsonkították. Úgy éreztük akkor magunkat, mint akit senki meg nem ért; mint akit mindenki elhagyott. Kosztolányi lelkének mélyéről is azokban az években szakadt fel e két soros panasz: “Néma kis gyermek ma minden magyar, És a nagy világ nem érti a szavát.” Ma büszkén mondhatjuk, ennek ép az ellentéte igaz. Mert még egyetlen magyar tett sem beszélt a világ valamennyi nyelvén any- nyira közérthetően és magával ragadóan, mint most ez a még mindig tartó, dicső forradalom. S Mary Martin énekének visszatérő refrénje másodikként ép e forradalom egyik legmegrázóbb és legbeszédesebb jelentetét idézte vissza emlékezetünkbe. Ideje jött az asszonyi szónak 1956 december negyedikét Írták. A dicstelen orosz támadás első hónapos fordulóját. Budapest uccáira halálos csendet dermesztett a modern kancsuka: az esetlen tank és a könyörtelen Sztalin-orgona. A szabadsághősöket már eltiporta az orosz túlerő. Most, most jött el az ideje — az asszonyi szónak. És már hallatszott is. Gyászruhás asszonyok vádló ajakéról. Az ismeretlen katona síremléke előtt. A felvonulásukat megakadályozni próbáló orosz katonákhoz intézetten. De úgy, hogy az egész világ lelke beleremegett. “Csak virágunk van, nincsen fegyverünk — zokogták az asszonyok. S aztán metsző éllel tették fel a kérdést: “Ugyan mitől féltek?” Ugyan mitől féltek? Talán csak nem saját magatok rossz lelkiismeretétől? Vagy esetleg az Egyesült Nemzetek megbélyegző ítéletétől? Avagy talán attól, hogy orosz mezőkre is el-, jut majd a hire, mikép fojtottátok vérbe egy egész nemzet békés forradalmát, az általatok álnokul hirdetett “békés együttélés” nagyobb dicsőségére? Ugyan mitől féltek? Talán, talán csak nem Jézusunk szavától s az abban megszólaló örök igazságtól: “A lelket pedig meg nem ölhetik!” Mert ha ettől féltek, van mitől félnetek! A lélek él, s jaj nektek, mert erőszakkal meg nem olthattátok! Minden mást felülmúló név A lélek él . . . Ámde ez a lélek mégsem “csupán csak magyar” lélek. Élővé, szilárddá, s ugyanakkor mégis t mégis haj lí tható vá egyedül keresztyéni mivolta teszi. Egy kettős tény: az, hogy ellenség által meg nem törhető, és hogy csak egyetlen név előtt kész meghajolni. Mert tudja, hogy az a név minden más név fölött való, a “magyar nevet” is végtelenül felülhaladó. És ez a név nem másé, mint a — Jézusé. Azé a Jézusé, Aki midőn Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, Isten színe előtt megalázta s engedelmesnek bizonyult halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért Isten fel is magasztalta őt, és ajándékozott neki oly nevet, mely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, meny- nyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Filippi 2:5-11.) Segélyre szorultak éneke Amikor 1947 szeptember tizennegyedikén, húsz hónapi különszakítottság után, családommal Amerika földjén újra egyesülhettem, a princetoni theológiai szeminárium misszionáriusok számára épített otthonában tarthattuk meg első áhítatunkat. Igemagyarázat és imádkozás után felcsendült az ajkakról az ősi magyar református ének, az üldözöttek, a segélyre szo- rúltak, de a Krisztus váltsághalálának erejében rendületlenül bízóknak éneke. A második világháború utáni református lelki ébredés egyik legkedveltebb fohásza: “Uram Isten, siess Minket megsegíteni Ily nagy szükségünkben. Krisztus Jézusért, Mi Urunkért, És Megváltónkért!” Budapest kilőtt falai közül, hideg és sötét pincelakásokból szinte most is idehalljuk ugyanez éneknek tört foszlányait. Még a kommunista önkényuralom, még az orosz bajonettek előtt sem voltak hajlandók véreink meghajolni. A nagy, szabad Nyugattól viszont hasztalan vártak fegyveres segítséget. “Megfogyva bár, de törve nem”, egyedül Urukhoz fordulnak hát unszoló kérésükkel: (Folytatás a 11.-ik oldalon)
