Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-15 / 10. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA CSENDESEDJETEK EL Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc HUSVÉT UTÁN — LEZUHANÁS “Simon Péter azt mondta nekik: Én elmegyek halászni. Azok azt mondták neki: Mi is veled megyünk. Kimentek, beszálltak a hajóba; de azon az éjszakán semmit sem fogtak.” (János 21:3.) ' Itt a János evangéliumának záró fejezetében nagyon élénk leírását kapjuk a husvét utáni első lezuhanásnak. Amikor Jézus megjelent tanítványai előtt, ezeknek a kétségeesését és félelmét boldog és kitörő örömmé változtatta. — Látták és érintették Őt, együtt ettek vele. Azután elküldte őket, hogy menjenek Galileába és ott várakozzanak rá. Bizonyosan valami munkát fog rájuk bízni, gondolták. Ám csak vártak és nem történt semmi. A husvét lelkesedése elmúlt. Semmi sem látszik többé fényesnek. Semmi hír az ő Urukról. így hát Péter, a szókimodó, hirtelen természetű, ránt egyet a vállán, odafordul társaihoz és azt mondja nekik, bizonyosan mély elkeseredéssel: “Nem tudom, hogy ti mit szándékoztok tenni. Ami engem illet, én visszamegyek dolgozni.” Illett ez a többiek hangúlatához is. “Mi is veled megyünk” volt a válaszuk. És megint csak a munka jól ismert fájdalomcsillapító-szerével próbálják legyőzni magukban azt az érzést, hogy csalódtak, hogy boldogtatal- nok, hogy várakozásuk kielégítetlen maradt. De cserben hagyja még a munkájuk is. Nincs benne semmi köszönet. Kidobják és húzgálják hálóikat, amíg a hátuk meg a karjaik sajognak bele, de hiába halásznak egész éjszaka: nem fognak semmit sem. Benne vannak nyakig az első husvét utáni lezuhanásban. Minden egyházban nagyon jól ismerik ezt a tapasztalást a férfiak és a nők egyaránt. Elkezdjük a megelevenedést Adventben; izgató magasságokba emelkedünk Karácsonykor; annak az évszaknak a ragyogó fényessége végigkísér minket az egész egyházi éven; észre sem vészük és már a Böjt emlékeztet arra, hogy tartozásaink vannak a mi Urunk iránt. Megyünk a Nagyhétbe, elkezdve Virágvasárnappal, minden napon emlékezve Urunk szenvedéseire, oda járúlunk asztalához azon a Csütörtök estén, tele vagyunk mély bánattal, amint Nagypénteken ott állunk a keresztje lábánál. És akkor hirtelen reánk tör Husvét minden tündöklő ragyogásával, örömével, izgalmaival, megerősítő bizonyságával. “Feltámadott az Úr!” “Mert én élek, ti is éltek!” Óh hogyha ezt a húsvéti ragyogást, ennek biztonságát, bátorságát, bizodalmát meg tudnánk őrizni! Ám ez sohasem tart sokáig. A zene elhal; a templomok lámpái kialusznak; a liliomok lekonyúlnak. A világ ránk csukja a másnap fedelét. Elkezdődik a husvét utáni lezuhanás. És az egyház tagjai ugyancsak jól tudják, hogy ez jönni fog; keserű tréfákat mondanak felőle, de nyíltan sohasem ismerik el tény gyanánt. Sőt megpróbálják azzal tüntetni el, hogy nem is beszélnek felőle. Úgy bánnak vele, mint valami gonosz dologgal és mintha mi is rosszab- bakká lennénk azáltal, mert át kell esnünk ezen a tapasztaláson. Pedig ez minden embernek közös tapasztalása. Isten teremtményekké és lelkes lényekké alkotta őket. Mint teremtmények, rabjai az időnek és helynek, a változások, vagy ahogy mondani szokták “a hullámzás törvényének”. Mennek az emberen keresztül olyan érzések, amikor minden terméketlenének, üresnek és hiábavalónak látszik, mintha az Isten is cserben hagyná őket és ott maradnának egyedül. Pedig Isten csak azért engedi meg mindezt, mert így nő az ember. Még magának az Úr Jézusnak is voltak ilyen Órái, sőt ott a kertben meg a kereszten azt is meg kellett éreznie, mintha még az Atya is elhagyta volna! Amikor reánk is eljönnek a kételkedésnek vagy éppen a kétségbeesésnek ilyen órái, nem olyan föltétlenül bizonyos az, hogy mi magunkat kell értük okolnunk vagy kárhoztatnunk. Ilyen nehéz óra mindenkire eljön egyszer vagy másszor. És azt se higyjük, hogy olyan köny- nyen fogunk tőle megszabadúlni. Sokan próbálnak kiútat keresni a munkában, mint Péter tette. De ilyenkor a munkánk is hiábavaló lesz. Csak ülünk az írógép előtt és nem jön semmi gondolatunk. Ostoba botlásokat és nem egyszer súlyos következményekkel járó tévedéseket csinálunk. Az öröm kiesett a munkánkból. Ilyen időkben legjobb azt tennünk, amit a háborúban katonáink úgy fejeztek ki, hogy “izzadjuk ki!” Repülőtereikről felküldték repülőgépeiket, miután minden szükségessel ellátták azokat; semmi mást nem tehettek most már értük; csak ott ültek és vártak. Ki kellett izzadniok. Tegyünk mi is így, amikor semmi sem megy jól; amikor semmi sem történik úgy, ahogy mi szeretnénk. Barátaink is olyan bambáknak, ügyefogyottaknak, vagy éppen hűtleneknek látszanak. Még az Istentiszteleteink is mintha megüresűlnének; nem tudjuk érezni Isten jelenlétét; nem vagyunk többé biztosak abban, hogy törődik-e velünk? Munka, játék, szeretet, Istentisztelet — minden hiábavalónak és haszontalannak látszik. Nagy nehe-
