Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-05-15 / 10. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

7

juk. Az egyik ugyan nem teljesen uj, hiszen volt már idő életünkben, amikor saját missziói titkárunk látogatta sorba gyülekezeteinket. Ezt a munkát a Nemzeti Missziói Tanács hatásköréből áttették a Department of United Promotion munkakörébe és ennek tisztviselőivel már le is folytattuk a megfelelő tárgyalásokat, miknek eredményeként Dr. Perry L. Smith titkár október és november hónapok folyamán, december közepén zárással, valamennyi magyar gyülekezetünket sorba fogja látogatni, hogy egyháztanácsaink tagjaival és gyülekezeteink vezetőivel találkozzék, előttünk Egyházunk fent tárgyalt Advance Programm- ját részletesen ismertesse és azoknak végrehajtására őket kellőképpen felkészítse. Egyházmegyéink elnökei fogják előkészíteni az ő útját és gondoskodni fognak annak kellő behirdetéséről és jó hatásának emberileg való biztosításáról.

Másik ajánlatunk az, hogy hasonló körútra indítsuk el a magunk evangelizáló bizottságát is. Most ennek a személyi összetétele is reorganizálás alá kerül és mi jól tudjuk, hogy van nékünk elegendő számban olyan emberünk, akiket jó haszonnal tudnánk alkalmazni ilyen evangelizáló körutakon. Körülményeink természetesen nem engednek meg olyan egyetemes körutat, aminőről a missziói titkár látogatásával kapcsolatban éppen most tárgyaltunk; de ha évenként csak két-három egész hetes látogatást végez is evangelizáló bizottságunk, ennek az esztendők folyamán kitűnő hatása kétségtelen lesz. — Mindnyájan érezzük, hogy gyülekezeteink templombajárása és urvacsorázása mesz- sze elmaradt a mögött a kezdeti lelkesedés mögött, amivel az első évtizedek építkezési korszaka dicsekedhetett. Ország — sőt világszerte járják városainkat kiváló evangélisták és rendszeresen végzett komoly munkával próbálják lerázni a lelkeket megült közönyösséget. Éppen ezekben a napokban indult meg az eddig minden előzőnél nehezebb és nagyobb kísérlet ebben a városban, ahol most gyülésezünk. A mi Amerikában élő magyar református népünknek sem jobb a számaránya az egyházzal törődés vagy nem-törődés tekintetében, mint egész nemzetünké. Krisztus minket is a hit cselekvésére hiv! Életünk vagy halálunk függ attól, hogy meghalljuk-e és követjük-e hívását.

Sok más dologban várunk javaslatokat bizottságainktól, miket erre előző évi közgyűlésünk elkötelezett. Ezek között legfontosabbaknak tekintjük a magyar felsőbb nevelés ügyének égetően sürgőssé lett kérdését, továbbá a lelkészi utánpótlás problémáját; ez utóbbi téren az ősz szomorú eseményei váratlan segítséget hoztak.

Keresztyénségünk azonban nagyon fogyatékos maradna, ha figyelmünket csak saját dolgaink foglalnák le. Ha a mi Egyházkerületünk a legnagyobb magyar református alakulat Magyarország határain kívül, ez azt jelenti, hogy nekünk kell felvenni a gondját a legtöbbnek azok közül a mi hitünkhöz tartozó véreink közül, akik most szétszóródtak az egész világra. Velük törődésünknek — a roppant távolságok és a mi szegénységünk miatt — csak kevés módja lehetséges; de ami lehetséges, az egyszersmind kötelező is a hit és szeretet parancsainál fogva. Egyik módja a velük törődésünknek az volna, ha lapunkat megint úgy ki- küldenénk utánuk, mint a második világháború után tettük, amit olyan őszinte hálával fogadtak mindenütt. Ez most nehezebb és drágább feladati volna, de talán megoldhatnók úgy, hogy minden tehetősebb gyülekezetünk elvállalná egy-egy számnak a repülő-postai kiküldését, mig a szükségelt többlet-példányok költségeinek fedezésére továbbra is kérnők a Világszolgálati Bizottmányt, mely ezt a szolgálatot most Camp Khmerben is lehetővé tette.

A másik kapcsolatot Dél-Amerikában működő gyülekezeteinkkel kell megtalálnunk. Egyházunk már el is indította az ezt előkészítő tárgyalásokat; föltétlenül kívánatos volna, hogy azoknak további folytatásában Egyházkerületünk is részt vegyen. Közgyűlésünk feladata lesz a megfelelő lépéseknek a megtétele ez irányban. A múlt év folyamán már meg is történt az első lépés a velük való kapcsolat létesítése irányában. — Ezért is fejezzük ki hálánkat és a következő lépések megtétele érdekében is ajánljuk fel örvendező közreműködésünket.

A jelen és jövő nagy kötelességei mellett azonban a múlt is hárít reánk szent kötelességeket. — Magyar református múltúnkban nincsen nagyobb esemény annál, mint aminek a négyszáz éves évfordulójához most fogunk elérkezni a jövő hónap kilencedik napján. Ezerötszázötvenhétben ezen a napon mondta ki és tette országos törvénnyé a tordai országgyűlés, hogy

"minden személy azt a vallásos hitet tarthatja, amelyiket akarja, akár a régi, akár az uj formák szerint és mi ráhagyjuk az ő saját megítélésükre, hogy hit tekintetében úgy tegyenek, ahogy nekik tetszik, feltéve azonban, hogy nem fognak megbotránkozást okozni senki másnak, nehogy az uj vallás követői háborgassák a régi hitvallást vagy ártalmára legyenek annak követőinek."

Az egész föld kerekségén ez volt az első törvénye a vallás-szabadságnak, aminek jelentőségét még sokkal felfokozza saját kora, amikor vallásháborúk dúltak Európa-szerte és javában dühöngött a véres ellen- reformáció.

Az őszi események a magyar nemzet szerencsétlen sorsára irányították rá a világ figyelmét és méltán felköltötték minden igaz keresztyén embernek és nemzetnek a részvétét. Közvetlenül ennek a tragikus eseménynek a nyomában keresve sem találhatnánk az ezer esztendő minden eseménye között sem másik olyat, ami ennél nagyobb megbecsülést hozhatna annak a népnek, amely most ugyancsak nélkülözi a vallás- szabadságot. Az a meggyőződésünk, hogy ebből a világ-jubileumból a mi egyházainknak és Egyházkerületünknek is ki kell venniük a maguk részét és ennek biztosítására már meg is indítottuk a szükséges eljárást, minek részleteiről a tárgyalások folyamán fogunk beszámolni.

Isten kegyelméből az a két esztendő, amelyre — Tőle és Rajta keresztül Egyházkerületünktől — a szolgálatra való megbízást kaptuk, letelt.

Először Istennek adunk hálát, hogy Ő megsegített munkánkban, de köszönetét mondunk a lelkipásztoroknak, elöljáróknak és egyháztagoknak is azért a munkáért, amit velünk együtt végeztek. Azt tudjuk, hogy e segítségek nélkül nem tudtuk volna elvégezni munkánkat, de azt is tudjuk, hogy ha valamit nem végeztünk volna úgy el, mint ahogy azt szerettük volna — nem csak rajtunk múlott.

Amikor Istentől és az Egyházkerülettől kapott megbízatásunkat visszaadjuk, kérjük Istent, hogy az Ő áldása kisérje és Szentlelke vezérelje Egyházkerületünket, hogy elvégezhesse azt a nagy és szent munkát, melyre Isten hívta el!