Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-01 / 9. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA mindig szélesebb, mélyebb és csendesebb lett. És a partok mindig virágzóbbak. Egyszer azonban kezdettek süppedősekké, mocsarasokká lenni, és folyton szélesedtek. — Mily csúnya lett minden! — sóhajtozott a kis patak. És föltekintgetett az égre, amely mindenütt kék volt, csak ott nem, ahol a nap alámerülni készült az aranytengerbe, a karmazsin hullámok közé. A föld egészen eltűnt és a folyam elmerült a végtelen tengerben, amely épen olyan csendes és mély volt, mint amilyen magas a fölé borúló kék ég. — Óh én balga! — szól a kis patak. Hát ez az, amitől úgy féltem? Felragyogott a hold és ezüsttel vonta be a vizeket. Aztán ismét feljött a nap, rámosoly- gott a tengerre — mindig melegebben. És kezdte felvonni a kis patakot a magas kékség felé. Felhő lett belőle. Nemsokára zápor öntözött meg messze vidékeket és a kis patak ismét visszakerült övéihez — a fűzekhez, a kedves virágokhoz s az éneklő madarakhoz. De ettől fogva nem félt belemerülni a nagy folyamba, és elveszni a végtelen tengerben. A viz nagy körútját így irta le a Prédikátor ezerévekkel ezelőtt: “Minden folyóvíz siet a tengerbe ... de akármicsoda helyre siessenek, úgyanoda térnek vissza . . .” (Préd. 1:7.) A patak. — A folyam. — A tenger. Az ember. — A Krisztus. — Az Isten. Az élet folyamának törvénye ez: “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét — én érettem: az megtalálja azt.” — így mondotta Jézus. Halljátok meg ezt ti, akik sokszor egy percet is sajnáltok feláldozni arra, hogy Jézus társaságában töltsétek, mert azt hiszitek, hogy ez a perc elveszett. Rövid életünk folyama halad, minden perccel tovább és tovább. Hová? Mibe merülünk el? Csupa rövid életű patakocskákkal társulunk-é, és tudni sem akarunk arról az életfolyamról, melynél nagyobb, mélyebb, szélesebb és rejtélyesebb e földön soha végig nem áradt — Arról, akiben az örökélet vize volt, van és lesz? Csodálva, imádva tekintek Kegyelmének tengerébe És hallgatom édes örömmel, Mit Róla tanít az ige . . . ★ ★ Óh mennyi időt veszítettem Sóhajtva a terhek alatt . . . Míg lelkemről a bűn leszakadt! Szent vére bűnöm befedezi, Tisztára mossa a ruhám Bizalmamat ebbe vetem, Reményem a Jézus csupán. TÉLIDO hawaiiban Irta: Szabóné Lévay Margit Egyik érdekes tünete e szigeti életnek a felhők járása. Rendesen felhők mintázzák az eget s mint kecses ballerinák, egy-egy gyors pirouettel térnek ki a Nap elől. Színük szerint váltogatják formáikat; a hófehérek mint szellőző párnák és dunyhák duzzadnak az ég kékjén, vagy mint odavetett süvegek sorakoznak a’ hegylánc felett; a szürke árnyalatúak mint omladozó várkastélyok és épülő templom tornyok állnak mozdúlatlan tömörségben. Vagy egy népes szobormű-kiállítást formálnak és a nézőre bízzák alakjaik megállapítását. Estére feketére váltan összesűrűsödve ereszkednek alá és betakarják a Palit. Pali a neve Oahu sziget két legmagasabb hegycsúcsának. Impozáns ez az egymás közelében lévő két hegycsúcs, és érdekes is, amikor vastag felhővel takarva csonkának látszón állanak az esti homályban. A tenger langyos szellővel hűti a szigetet; a csillagok, mint megannyi fényes dáma, felhőfátylakon át kacsintgatnak le rá; hatalmas fáinak lombos gallyain álomra hajlón csiripelnek a madarak, míg a hegylábak sűrűiben szerelmesen s édes panasszal búgnak a vadgalambok. Hawaii a vadgalambok ősi fészke. Rengeteg él belőlük Oahu szigetén is. Édesen panaszos búgásuk éjjel-nappal hallszik. Otthont lelnek a házak körűi a kertek virágzó bokraiban; kibúgnak az útcákat szegélyező virágos sövényekből; napszálltakor burukkoló gerlice-kaca- gásuk betölti a léget és a lelket — mintha csak a nyugvó Napot altatnák s a szíveket csitítgatnák. Aztán egymásra lelt szerelmükben turbékolnak — halkan, nehogy a betakart Palit felébresszék. Reggelre kelve új kép tárúl elénk. Láthatatlan tündérek, mint színpadi nehéz függönyt a díszletezők, húzzák szét a hegyormokat ta-_ karó sötét felhőt, mi dús redőkbe símúlva emelkedik mindig feljebb. Királyi fenségben pompázik ekkor a Pali. Takarója fodrozódva terűi el jóval felette a magasban. Időt álló ormán megtörik a napfény; oldalának eső-mosta barázdáin futkos a napsugár és hol fényben, hol árnyékban láttatja zöld bársonyát. Míg időhegyezte éles csúcsa a végtelenbe mereng múltja ősi dicsőségén. De pár nap óta ez a csodálatos szépségben váltakozó kép szokatlanúl megváltozott. A