Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 levegőt. Ezek a méhek tartják életben a kaptár egész népét. Nekünk, akik Krisztus követői vagyunk, hitünkből kifolyólag az a kötelességünk, hogy hozzuk a világ népéhez az Ő életadó szerete- tét. Ez a mi felelősségünk, úgyis, mint hívő személyeké, és úgyis, mint a Krisztus által a világ minden részébe elküldött Egyházának tagjaié. Nem elég, hogy én higyjek a Feltámadott Krisztusban. Az Ő szeretete szorongat, hogy ezt a hitemet másokkal is közöljem. Talán valakinek az életét menthetem meg vele. HÚSVÉTI HANGULAT A Nap fény csókja tengerével Elömlik báj lón földünk ölén, A fák már telve rügyezéssel, Fakad a virág, kacag a fény . . . Zöld pázsitján a hűvös rétnek Fürge báránykák legelésznek. Elmúlt a fagy, meghalt a Tél. Alleluja! Az Élet él! Lent a virágos völgy ölében Csevegve folyik a kis patak, Melynek kristályos hűs vizében Játszva szökellnek apró halak; Partján nyoma sincs hó- s jégsírnak, Mindenütt sárga pimpók nyílnak És minden örömről beszél: Alleluja! Az Élet él! Álmából felébredt az erdő, Friss szél-leányok fésűlgetik S mint Tavasz hölgyét, szép ünneplő Uj lombruhába öltöztetik; Aléltságának vége, vége, Ibolya nyílik a szívébe És vadgalamb, rigó zenél Alleluja! Az Élet él! A verőfényes domboldalon A barack- és a cseresznyefák Virágban állnak dúsgazdagon, Mint mennyegzőre kész szűz arák ■— S a tiszta kék ég fejük felett Szelíden, békén rájuk nevet. Ma minden hisz, szeret, remél: Alleluja! Az Élet él! Vitovszky István PATAK — FOLYAM — TENGER Irta: Dr. Takaró Géza Kis patak csörgedezett a fák között. Valami szomorú nótát dúdolgatott a vadvirágoknak. Panaszkodva csókolgatta a szo- morúfűzek lehajló ágait és mondotta búcsúszavait: — Óh, ti kedves partok, szép fűzek, vidám vadvirágok! . . . Mind, mind itt kell hagynom titeket. Minden pillanat tovább visz — hogy hova, azt nem tudom. De valami azt súgja, hogy előbb-utóbb valamely nagyobb folyóba kell merülnöm, hogy aztán vele együtt egy napon roppant nagy kiterjedésű vízben vesszek el örökre. Egyszer egy idegen fehér madár jött hozzám, hogy szárnyait friss vizembe mártsa. Ez beszélt nekem valami nagy, kék, csillogó víz-síkságról, mely fölött elrepült. Azt mondotta, hogy a vizek mind oda folynak össze és elvesznek — mind elvesznek — a dicső végtelenségben. De mit nekem ez a végtelenség, ha többé nem láthatom és nem üdit- hetem fel az én kedves virágaimat és magam se létezem többé? így haladt útján a kis patak, magában zsörtölődve. Könnyeit hullatta a partmenti virágokra, fűszálakra, levelekre, melyektől olyan nehezére esett elszakadni. Végre egy hatalmas folyam tűnt fel előtte, amint méltóságosan haladt tova a kelő nap fényében. Mikor meglátta, hogy milyen szabad, milyen erős, milyen nagyszerű ez a folyam, szive megkönnyebbült és jókedvvel mondotta: — Soha jobbat nem tehetnék, mint hogy elvesztem magamat ennek hatalmas áramában. És mind sebesebben igyekezett arra felé. S mikor odaért, habozás nélkül vetette magát annak csendes kebelére. És a nagy folyam szivébe zárta és vitte a kis patakot tova. És beszélt neki szebb jövőről. — Nemesebb munkába viszlek, mint fákat, madarakat, virágokat felfrissíteni. Segítesz nekem abban, hogy egész tartományokat megtermékenyítsünk és nagy hajókat vigyünk távoli országokba . . . A kis patak büszke volt már a gondolatára is annak, hogy e nagyszerű célokat az ő igénytelensége is szolgálhatja, bár — az igazat megvallva — még mindig el-eltünödőtt a múlt felett, vissza-visszagondolt a fűzekre, virágokra, madarakra. S aztán most még közelebb az a rettenetes tenger! Mind a ketten elveszünk benne — te is nagy folyó . . . — Nem! Nem veszünk el — válaszolt a folyó. Csak elrejtétünk. A kis patak nem igen értette ezt a dolgot, de azért csak haladt vele tovább. A folyam
