Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-01 / 9. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA Úgy tűnik fel előttem, hogy én mindig hittem; nem tudok visszaemlékezni olyan időre az életemben, amikor ne lett volna Krisztusba vetett hitem. Amint a lélekzés két irányú életműködés és nem tudnánk tovább élni, ha akár egyedül csak belélegzenénk vagy akár egyedül csak ki- lélegzenénk a levegőt, mert mind a kettőt tennünk kell, mert egyik a másiktól függ: — ugyanígy vagyunk a lelki életben is, ahol éppen úgy nem elég valamit csak elfogadnunk, hanem hinnünk is kell — egyik nem lehet a másik nélkül. Amikor Indiában, a Csandkhuri Bélpoklos Kórházban dolgoztunk férjemmel, sok olyan emberre találtunk, akit a tudatlanság, babona vagy szegénység tett beteggé. Olyan kevés volt ott az orvos abban az időben, hogy annak a életében szó sem volt olyan orvosságokról, amikkel meg lehetett volna előzni és el lehetett volna hárítani a betegségeket. Sok betegünk szenvedett szembajokban; némelyiket meg lehetett volna gyógyítani megfelelő kezeléssel, másoknak azonban operációra volt szükségük. Némelyikük túlkésőn jött hozzánk és már nem segíthettünk rajta; másoknak a baját egészen elrontotta a bazárokban orvosszereket árúsítóknak az illetéktelen beavatkozása. Valamelyik nap egy ilyen beteg jött klinikánkba, és panaszkodott, hogy nem lát. Az eset történetéből kitűnt, hogy egészen egyszerű, könnyű szembaja volt (cunjunctivitis, amit itt rózsaszínű szemnek neveznek közönségesen), a- mire a bazárban “orvosságot” kapott. Vízben kellett feloldani azt a port és azzal mosni szemét. Kiderült, hogy az “orvosság” mosó-szóda volt, aminek használatától roppant fájdalmai voltak, sebek képződtek szemében és teljesen elveszítette látását. Nehéz volt ezt az embert meggyőznünk arról, hogy semmiféle operáció nem tudná többé visszaadni a szeme világát. Sok olyan emberrel találkozott már, akik szemhályogtól ideiglenesen megvakúltak, de operáció után visszanyerték látásukat; meg volt hát győződve arról, hogy az operációnak ugyanilyen volna az eredménye az ő esetében is. Az ilyen esetek bizony nagy szívfájdalmakat okoztak mind a kettőnknek, de Istennek hála voltak másforma esetek is, amik megvigasztaltak és örvendezhettünk. És könnyű volt ott Jézusról beszélnünk, Aki mint Szeretett Orvos, meggyógyította az emberek vakságát és szeretetet és részvétet érzett népe iránt. Bárhol élünk, ott van a mi számunkra adott alkalom, hogy bizonyságot tegyünk a Feltámadott Krisztusba vetett hitünkről. Hadd mondjak egy kis történetet. Valamikor egy kihűlt üszők meg egy égő lámpa együtt megindúltak, hogy világot lássanak. Az üszők azzal jött vissza, hogy nem látott semmit, mert az egész világ nagyon sötét volt. Akármerre ment, sehol sem talált egy szikrányi világosságot sem. Mindenütt csak hideg sötétség volt. Az égő lámpa azonban magával vitte a világosságot és akármerre járt, mindenütt világosságot árasztott. Az üszők nem világított, nem is talált egyebet, mint amiben ő volt: sötétséget. Az égő lámpa világosságot vitt és ezért talált mindenütt világosságot. A keresztyének között is vannak olyanok, mint a kihűlt üszők, akik úgy találják, hogy ez a világ merő hidegség, sehol sincsen benne semmi szépség — hiszen nem visznek magukkal semmit a Krisztus szeretetéből, akármerre járnak is. Vannak azonban olyan keresztyének is, akik olyanok, mint az égő lámpa, akik akármerre mennek, mindenüvé elviszik és terjesztik a Krisztus szeretetének világosságát és melegségét. Ezek az Ő igazi követői és az Ő benne vetett hitük és hozzá való szeretetük ragyogó fényesség, aminek a sugárzása megvilágítja azoknak is az ösvényét, akikkel érintkezésbe jönnek. Az Egyháznak nagy szüksége van arra, hogy valamennyien olyan bizonyságot tegyünk a mi hitünkről, ami mindenkit meggyőzhet arról, hogy csakugyan odaadtuk és odaszenteltük az életünket Krisztus ügyének. Mint élő lámpáknak, úgy kell mindenüvé vinnünk a Feltámadott Krisztusba vetett hitünknek a világosságát, melegét és örömét. Nincs köztünk senki, aki ha valami nagyon csodálatos ajándékot kapott, úgy próbálná azt elrejteni, hogy soha senki ne lássa és ne gyönyörködhessék a szépségében. Ellenkezőleg kitesszük olyan helyre, ahol barátaink is láthatják és élvezhetik szépségét. így van ez a Krisztus szerelmének nagy ajándékával is. Még szebben ragyog és még nagyobbra nő azzal, hogy megosztjuk másokkal. Megváltoztatja az életünket, és azokét is, akik velünk élnek. Hallottam egy másik történetet is az öreg méhészről, akit valamelyik késő délutánon meglátogatott egy barátja. Ketten aztán együtt sétáltak a kertben. Amint ennek egyik sarkához közeledtek, valami sziszegő hangot hallottak, amilyen a levegő zúgása. Megálltak, és barátja megkérdezte a méhészt: honnan jön az a hang? Az öreg méhész aztán odavezette barátját a kaptárakhoz. Ott meg azt mondta neki, hogy hajoljon le és nézzen be a kaptárba. Megtette, de csak valami szürke ködöt látott. Később azonban, amikor szeme hozzászokott a kaptár homályosságához, meglátta, hogy amit szürke ködnek vélt, nem más, mint a kaptár erre beosztott méheinek az állandó szárny-rep- desése, amivel kiverik a kaptárból a megromlott levegőt és behúzzák helyébe a friss, tiszta
