Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 volt? Vagy éppen a Keletre? — Nekünk sok okunk van, hogy az ő személyéért és felejthetetlen szolgálataiért örökre hálát érezzünk jó Istenünk iránt, Aki akkor tele marokkal szórta a hozzá hasonló tündöklő csillagokat szülőhazánk borús egére — de az általa felsorolt okok alapjára éppen úgy nem tudunk büszkeséget építeni, mint ahogy énekelni sem tudjuk különben gyönyörű szép nemzeti imánknak azt az ártatlannak hitt, de tényleg végzetessé vált záró tételét, mintha ez a nép csakugyan megbünhödte volna már a múltat s jövendőt. Nem tudja megbünhödni addig, amíg büszke marad! Ameddig minden áron büszke AKAR maradni! Amíg még a Bibliájából is ki akarja venni ezt a nagy nemzeti vétkét, csakhogy tovább ápolgathassa! Csakhogy megtarthassa a büszkeségét, ezt az ezredéven is átörökölt faji jellemvonását. — Vájjon nem EZÉRT bűnhődött ezer éven át folyvást tartó szörnyű tragédia-sorozatban?! “Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” Nagy nemzeti ébredés korszakát kezdte a Szózat költője ez eposzával. Egyetlen emberöltő alatt a hűbéres középkorból a modern újkorba lépett át a magyar. De amikor ellenségeinek irigy ármánya felgyújtotta fölötte hajlékát, a gyújtogatok ellen ő is gyilkos fegyverrel védekezett. A legnagyobb magyar lelke elborúlt a régi dicsőségtől megmámorosodott büszkeség e hajthatatlan dacának megőrjítő fájdalmától — a magyar Bibliából pedig hiányzott a figyelmeztetés, hogy a büszkeséget romlás követi, a büszkeségből háborúság lesz, a büszkeségre gyalázat jön, mert az élet büszkesége nem az Atyától van, hanem a világból. A régi dicsőség — a saját magunk dicsősége — után való szertelen vágyakozásunk szinte már bálványimádásba vitt: lánglelkű költőnk keblének szentegyházában a hazát tette oltárképnek, a haza bölcse pedig kiadta a jelszót, hogy a haza MINDEN előtt! Mindez bizony nagyon távol volt attól a rendelkezéstől, hogy aki első akar lenni a többi között, legyen mindenkinek a szolgája, meg a mi református hitünknek attól az egyetemes célkitűzésétől is, hogy egész életünkkel és minden cselekedetünkkel az Isten dicsőségét szolgáljuk. Lehettünk-e Isten dicsőségének hirdetői addig, amíg a magunk dicsőségét ápolgatjuk?! Meg aztán — “még nem élt olyan ember, aki kárát ne vallotta volna büszkeségének!” Remegve kértük Istent, hogy mentsen meg minket attól a megtévedéstől, amivel a múlt ősz eseményeit is megint csak a magunk büszkeségének növelésére használjuk. Bizony széliére hallottuk, hogy “büszkék vagyunk a magyarságunkra!” — Vájjon nem éppen emiatt az elfogúlt büszkeség miatt van bennünk az a sok fogyatkozás, amire éppen nem lehetünk büszkék? Avagy azokban az októberi napokban nem volt-é sok a szégyenkezni valónk is? (Amiért oly sok ÁVÓ akadt köztük; amiért ahol hárman összejöttek, ott már az egyik besúgó volt. Miért sülyedt ide a magyar?! Bezzeg nem ilyen összejövetelt ígért az Ó két vagy három embere számára az Úr Jézus!) Bizony jobb volna, ha büszkélkedés helyett töredelmes bűnbánattal borúlnánk Istenünk elébe, hogy bocsánatáért és irgalmáért esedezzünk, azután pedig csöndesen odaállanák a kereszt alá, aminek szörnyű súlya alatt már összeros- kadt szülő-nemzetünk. Eszünkbe jut az az idő, amikor itt köztünk néhányan osztályozgatni akartak bennünket és fennen hirdették, hogy ők előbb magyarok és csak azután reformátusok. Akkor is az volt a baj, hogy figyelmen kivűl hagyták a legfontosabbat: még magyarrá születésüknél is előbb voltak elhivatva arra, hogy ISTEN FIAI legyenek. — Erre lehetne csak igazán büszkének lenni! De ezt senki sem emlegeti büszkélkedve. Miért? Mert nem szabad büszkének lennie az Istenfiúság örökösének. Semmikor. Semmire. Nem, még a magyarnak sem szabad büszkének lennie, semmikor, semmire. Annál több az oka arra, hogy HÁLÁDATOS legyen! Ezért az ezredéves megtartásért “annyi balszerencse közt, s oly sok viszály után”; azért a drága, sőt szent magért, amit a századok nem tudtak kiirtani; azért a kegyelemért, hogy az evangélium hozzánk is eljutott; és minden e földi szerelmünk közt a legnagyobbért: nyelvünkért, aminél nincsen szebb az egész föld kerekén! Ha nem volna semmi más kincsünk, csak ez a mi nyelvünk: birtokában még akkor is mi volnánk a leggazdagabb népe az egész világnak! Földünktől, otthonunktól is nehéz volt megválnunk — de nyelvünktől soha nem tudnánk. Mindhalálig tartó boldog hálaadással köszönjük Istennek földi ajándékai közűi ezt a legnagyobbat! De bár különbnek tartjuk minden más nép nyelvénél, azért még ezzel sem büszkélkedünk; csak soha ki nem fejezhető nagy hálával áldjuk érte a mi jóságos Mennyei Atyánkat! Mert hálát adni mindenkor, nagyon alázatosan és még a szenvedésben is nagyon boldogan, hogy Isten gyermekei lehetünk: ez a mi legnagyobb kiváltságunk. Büszkék azonban erre sem lehetünk, mert ez sem a mi érdemünkből van, hanem méltatlan voltunk dacára is az Istennek ingyen való kegyelméből, ami megdicsőűlt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. A mienk tehát az alázatosság és a hála — a dicsőség pedig mind az Övé. Egyedül csak Istené a dicsőség. Tóth Sándor
