Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-05-01 / 9. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA jó lett volna, ha beleláthattunk volna a szívükbe és megérezhettük volna azt a hálaadást, ami az ő lelkűket bizonyosan eltöltötte ennek a sok testvérnek a látására és ami még sokkal több: a testvéri szeretetnek és a mindnyájunkban azonos közös hitnek az érzésére. Ünnep volt ez az ő számukra is — de a mi ünnepünk áldását is emelte az ő köztünk megjelenésük. Elismerés illeti Beretz és Babos lelkészeinket, akik nagyot mertek és bátran kitartanak és minden esztendőben valami ujjal kedveskednek. Igaz, hogy Európából csak nem rég visszaérkezett Árpádunk — aki Bécsben még csak esperes volt, Rómában azonban már pápai áldásban részesült — váltig aggódott, hogy most nem volt kellő ideje ennek a konferenciának a “megrendezésére”; amikor azonban a nagy sokaságot látta és a bennük itt járó Lelket megérezte, boldogan állapította meg, hogy “a Lélek sokkal jobb rendező, mint mi vagyunk”. Úgy is van. Nincsen semmi kétség felőle. Tetszett Istennek, hogy elfogadja ezt a mi alázatos felajánlkozásunkat, mert az Ő lelke ihlette meg ezt a sok drága testvérünket, akik Bridge- portról, Fairfieldről és Wallingfordról, New- Yorkból és Perth Amboyból meg Woodbridge- ről is eljöttek, hogy részt vegyenek ezeken az összejöveteleken, amiket valaki a mi miniatür- Egyháznapunknak nevezett el. A Keleti Egyházmegye lelkészei boldogan adnak hálát Istennek, aki így megáldotta az ő egyszerű kezdeményezésüket. BÜSZKÉK LEGYÜNK? Tovább már nem türtőztethetem a tiltakozásomat. Bizonyára nem én vagyok az egyedüli, akit régóta vádol a lelkiismeret, amiért úgy elhatalmasodott rajtunk ez a kevélység. Mindenfelől halljuk: “büszke vagyok rá”, “büszkék lehetünk arra”, és így tovább. Lelkészek, egyházi vezetők is mondogatják. Mindannyiszor fájón háborog a lelkem. Lehet ez? Szabad ez? Lehet a keresztyén ember büszke? Hiszen csak fel kell tekintenünk Urunkra, aki szamárháton ült, tanítványainak a lábait mosta, roskadozott a hátán vitt kereszt alatt — és mindjárt eltűnik minden büszkeségünk! Lehet büszke az, akinek Felséges Ura mindenkinél alázatosabb?! Lehet büszke az, aki miatt vette magára még a csúfság keresztjét is az Ő alázatos engedelmessége?! Megnéztem a Bibliámat. Életem egyik legnagyobb meglepetése ért: magyar bibliai szótáraim egyikében elő sem fordúl ez a szó: “büszke”, a másikban meg csak egyetlenegy idézettel, az is csak Izraellel vonatkozásban. Angol szótáromban annál több az idézet a “pride” és “proud” szavak bibliai verseiből. Egymás után kerestem fel ezeket. Ahol az angol Biblia e szavak valamelyikét használja, ott magyar Bibliám mindenütt “kevélységről” vagy felfuvalkodott emberről beszél. E szavak alatt aztán magyar szótáram is százával sorolja fel a bibliai idézeteket, amiknek mindegyike a leghatározottabb ítéletet mondja e bűn felett. “Az embernek kevélysége megalázza őt, az alázatos pedig tisztességet nyer. A megromlás előtt kevélység jár, és az eset előtt felfuvalkodott- ság. Kevélység jő — gyalázat jő, az alázatosaknál pedig bölcsesség van. Csak háborúság lesz a kevélységből.” János apostol pedig azt mondja, hogy “az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.” Maga Jézus is ítéletet mond a “káromlás, kevélység, bolondság felett.” — Mindezek azonban az angol Biblia szerint így hangzanak: “Az embert büszkesége megalázza, a büszkeséget romlás követi, a büszkeségre gyalázat jön, a büszkeségből háborúság lesz, az élet büszkesége nem az Atyától van, hanem a világból” — és így tovább. Miért tér ki a magyar Biblia a “büszke” szó használata elől? Talán csak nem akarja a büszkeséget kivenni Isten méltó és kemény ítélete alól? Nem találok erre párhúzamot sem német, sem francia Bibliámban, hogy ne ókori népek nyelvével hozakodjam elő. Miért takargatja vagy védelmezi a magyar a büszkeségét? — Mennél mélyebben merülök e kérdés kutatásába, annál jobban elszomorodik a lelkem. A büszkeséggel velejár az önteltség, az önmagával való megelégedés. Emerson helyesen mondja, hogy a büszke emberek elviselhetetlenül önzők. A büszkeség felsőbbségi érzet, ami mások lenézésére vezet. Kiváltságos osztályöntudat is lehet, amilyen pl. az elődöktől örökölt nemességi előjogok elkülönítése volt. Egyéni vagy csoportos szegregáció, aminek jó vége sohasem lesz — aminthogy “még nem élt olyan ember, aki kárát ne vallotta volna büszkeségének” (Burke). A büszke azt hiszi, hogy fent jár a tetőn, pedig az igazi nagyság csak a tökéletes alázatosság, mert csak ennek van fölfelé emelő ereje. Jézus Krisztus azért Úr, mert mindenkinek a szolgája. Bölcsességének titka és legnagyobb ajándéka az alázatosság. A büszke, kevély, felfuvalkodott zsidó népet világgá szórta szét a mindenható Isten. Drága magyar fajtám — téged is ezért sújt hasonló bünhödés?! . . . “Büszke magyar vagyok én, Keleten nőtt törzsöké fámnak” — zengte 127 esztendővel ezelőtt a magyar Himnusz költője. Mire volt büszke? Arra, hogy a Kölcsey nemzetség, Ete maradéka, Ond vezéstől származtatta magát? Vagy arra, hogy “öröké kard és ősi dicsőség”
