Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 — Te mégy jobbkezem felől — te mégy balkezem felől! — Biztosan így csoportosította az egész pittsburghi húsvéti gyülekezetét. Uj ruhadarab? Nem! nem volt rajtam semmi uj. De jaj nekem, ha viszont a szívem-lelkem a régi volt! — Isten orvossága meggyógyít! — csillapít- gattam magam és az az égető vágyam támadt, hogy letörölve könnyeimet kimenjek a templom elé és elmondjak mindent, amit belülről éreztem. Elmondjam azt is, hogy ez az orvosság azonban csak akkor használ és viszen keresztül még a halálon is, ha őszinte szívvel vettük magunkhoz. Elmondjam azt is, hogy amikor ezt az orvosságot átvettük Krisztustól, “kárhozatot ettünk és kárhozatot ittunk”, ha nem hitből éltünk vele. Csak akkor használ, ha utána be is tartjuk az Áldott Orvos szavait. ★ ★ ★ Csak itt-ott egy-egy emberpár állt már a parókia bokrai mellett, ahogy kiléptem. Egyikőjük éppen a tűt szabadította ki kalapjából, hogy levehesse és megmutassa bélés-eldolgozását is hallgatóinak. Akik orvosságért jöttek, azok már mind haza is indúltak — ennek a pár ittmaradottnak hogyan meséljem el kisfiam szavait? . . . Visszamentem a házba. — Nem kellett volna? . . . Tele van a huszadik század csodaorvosságokkal. — Olyan gyógyszerek születnek napról-napra a tudósok laboratóriumaiban, amelyektől a vakok látnak, a süketek hallanak, már-már élőhalott tüdővészes betegek felépülnek, póliósok ismét járnak, vért cserélnek ki, halott szíveket masszíroznak feltámadásra . . . De hol van az a patika, ahol megbántott, bűnök miatt kesergő, kiegyensúlyozatlan, kételyekben, reménység nélkül élők lelki fájdalmára orvosságot mérnek?! A testi bajokat gyógyító földi orvoshoz de sietve s milyen bizalommal megyünk, ha fáj valami! Nem sajnáljuk verejtékkel szerzett kicsi vagyonkánk utolsó centjét sem, csak a fájdalom megszűnjék! De a szívünk hústáblájába, lelkiismeretünkbe szúrt tőröket hányszor cipeljük összeroskadásig! . . . Takargatjuk és ezzel csak mélyítjük a sebet, ahelyett, hogy odavinnénk a szívek Orvosához őszintén: — Uram! nem bírom tovább, vedd le a terhet! Mit ér nekem testi egészség, ha nem találok nyugtot, ha nem vagyok megelégedett, ha nincsen békességem . . . Adj a Te orvosságodból — kegyelmed tud csak meggyógyítani! . . . Amíg Isten éltet, amíg uj levélkék bújnak ki, katicabogárkák születnek és halnak meg, kis Lacika szavai fognak a szívemben élni, a szívemben égni, valahányszor “megterítve áll előttünk a szeretet asztala”. . . (Szerzőnek “Csendes Csodák” című könyvéből.) HARCOK TORDA FÖLÖTT Irta: Csia Kálmán 1944 augusztus első napjaiban a magyar hadsereg parancsot kapott, hogy lépje át a román határt s foglalja el az ezeréves magyar földet a déli végeken. Akik látván látták a hadi helyzetet s az erők megoszlását a hatalmak között, tudták, hogy az égő gátat, amelyet a románok átállása ütött a déli fronton, magyar hősi halottak testével akarják kitölteni. A legíronikusabb az volt az intézkedésben, hogy hetekkel azelőtt, amikor még volt lehetőség a déli védelem kiépítésére, megtiltották a magyaroknak, hogy átlépjék a határt. Erdély népei halálos félelemben várták a tragédia beteljesülését. A szászok között még voltak akik szónokoltak a nagy győzelemről, de a székelyek, akik üzenetet kaptak a déli testvérektől, tudták, hogy mint pók az áldozatát, úgy várja az oroszok hadigépezete a hiányosan felszerelt magyarokat. Kicsi falvakban a lelkipásztorok azzal vigasztalták a megrettent nyájat, hogy Isten legnagyobb ítéletében is van kegyelem. Közben a Székelyföld menekülő keleti fajták vándorút ja lett. Kalmükök, népvándorlás korabeli törzsi csoportokban vonúló kozákok s más elpusztúlt nemzetek tragédiája beszélt arról, hogy mi lesz a kis nemzetekkel, ha rájuk tör a modern Dzsingiszkhán hada. Az erdőkben az orosz pusztákról menekülő farkas-csordák vertek tanyát. Sokszor pedig fáradt szárnyaikat alig vonszoló madár-csapatok hulltak rá a házakra meg a fák koronáira. Az emberek ezekből a jelekből látták, érezték, a nagy tragédia közeledését. “Nem fog többé pironkodni az én népem” — küldte az üzenetet az erdélyiek egyik főpásztora s az emberek elsápadtak a gondolatra, hogy mi lesz a családjukkal, ha majd a vér- és tűz-özön elborítja a falvakat. A honvédek pedig mentek meghalni, Magyarország elveszett, kiégett, eltiport, meggyalázott virágoskertjébe, Délerdélybe. Kezdeti sikereik voltak, ott ahol román csapatokkal vették fel az érintkezést. A harcoknak a súlypontja az Aranyos völgyén és a tordai fennsíkon alakult ki. Ez a völgy és a tordai fennsík volt a múltban is a nagy vér- özönök gátja a magyar határokon. Valamikor Szent László magyar királyfi ott vezette fej- szés székelyeit a fekete kunokkal vívott kemény harcokban. A meghasadt szikla kövein a legenda szerint, ma is lehet látni paripája patáinak nyomát. Azonban 1944-ben muszka tankok és Sztálin orgonák ellen vezényelték a magyart. Olyan eséllyel, mintha páncélos lovag
