Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-15 / 8. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA ellen, bottal felszerelt embert küldenének bajt- vivni. Balázs pap alakulata a tordai fennsík alsó lejtőjénél foglalt el harci állást. A tordai sóstó mellett van egy kis növendék erdő, oda ásták be magukat. Nem messze onnan már a völgy kezdődött, az erdő meg a város első házai közötti pedig a földnyeregben, orosz aknamezők voltak, mig a házak mögött az orosz tankok légiója várakozott a támadásra. Balázs jól ismerte ezt a vidéket. Menyasszonya tordai leány volt. Meleg nyári délutánokon, a fürdőhöz menet sokszor sétáltak a kis erdő árnyas útjain. Egyszer is amikor ott jártak, rettentő vihar zuhant váratlanúl föléjük. Nem volt hová meneküljenek előle s ők bőrig áztak. De akkor fel se vették a vihar dühöngését. Egymás kezét fogva szaladtak le a völgyön s mikor a gesztenyés útra értek, amely a városba visz, a fák levelei, sűrű lomjai, meg a viharfelhők éjszakává varázsolták felettük az eget. Koromsötétség volt felettük és mögöttük, de a nyílegyenes gesztenye-sor végén ragyogott a nap s szivárvány övezte az eget. Olyan érdekes jelenséget még soha nem látott Balázs. Tündér — mert így hívta Balázs a menyasz- szonyát — elesett a felázott földön. Akkor ő karjaira vette és úgy emelte a mellén a fasor végén felragyogott szivárvány felé, mint egy különös, illatos édes virágot. Csupa hangulat, csupa öröm volt minden pillanat a gyorsan változó ég alatt a számukra s úgy érezték, hogy a földön is van égi boldogság. Balázs ott a lövészárokban, fáradtan, éhesen, halálra váltan, újból és újból felidézte maga előtt azt a gyönyörű feledhetetlen délutánt. Pedig nem lehetett ráismerni a tordai sósfürdőre. A tó körül a kicsiny kabinokat már rég felégette a háború tüze. A gesztenyefákat gránátok tépték derékban ketté. A villasorok közül sok lerombolva füstölgött, az előttük levő kertek virágait a tankok taposták halálra. — Elégett otthonok, letaposott virágok, szétzúzott gesztenyefák, megsárgult levéllel, letört koronákkal, pozdorjává lőtt fürdő kabinok beszéltek arról Balázsnak, hogy minden szépségnek halála a háború. Hol van már a régi nyár, a tündérmese, a boldogság, a jövő? — Álom otthonról, nevető gyermekekről? — kérdezte magától Balázs. De valahogy ott a legsötétebb pillanatban sem hagyta el a hite, mely a nehéz kérdésekre ilyen feleleteket hozott az Élet Könyvéből: “Tudom az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet a férgek megrágják, test nélkül látom meg az Istent.” Aztán felüvöltöttek a Sátán orgonái. Hullott a gránát s az aknák tüze rájuk, mint a záporeső. Majd gigászi tankok gördültek elő a ledöntött házak mögül, mint emberi vérre szomjazó ősszörnyetegek. Az aknamezőket elkerülve a földnyereg alsó szélén pontosan a növendékerdőnek tartottak, hogy acél talpukkal letiporják a honvédeket, mint megvadult csorda a mezők virágait. Nem volt mit tenni, mint a tüzérségi harc kénköves záporán keresztül megkísérelni a visz- szavonulást. A tó felett az erdőtől jobbra, magasan szakadékos martot képezett a lejtő. Az a hely volt az egyetlen lehetőség a menekülésre. Azt a parancsot kapták, hogy oda vonuljanak vissza. Ilyenkor már nem volt parancs a parancs. Aki akart, vagy tudott engedelmeskedni az tovább rohant. Aki nem tudott, ott maradt megvárni a legszörnyűbb halált. Balázs meg mások, igen sokan kirohantak a halálesőbe. Hullott az ember, mint őszszel a nyárfalevél. Megtizedelve, de azért sokan felérkeztek a szakadékos mart bozótjai közé. Balázs is ott volt. Akkor a muszkák a szakadékot kezdték pászmázni nehéz géppuskával. Tovább kellett rohanni, mert az ott maradás biztos halált jelentett volna. A legények egyenként ugráltak fel s próbáltak feljutni a fennsík peremére, hogy onnan visszavonuljanak az Aranyos völgye felé. Balázs is felugrott, amikor géppuska-sorozatot kapott a mellébe. Még egy lépést tett előre. Majd teljes nagyságában kiegyenesedett. Karjai kinyúltak a gesztenyefák felé, mintha egy láthatatlan alakot akart volna elérni s átölelni. Aztán beleesett a tordai sóstóba . . . Az erdőbe érkező orosz tankok letaposták a növendék-fákat s dübörögve másztak a fennsík felé, hogy felszámolják a magyar ellenállást. ★ ★ ★ Csia Kálmán lelkészünk ieslvére emlékére irta a Balázs cikksorozatéi. Testvére hősi halált halt Tordánál. Egy időben lévita szolgálatot végzett Erdélyben. A történeteket erdélyi lelkészeknek az életéből vette. Őket személyesítette meg Balázs. Lapunk pedig boldogan ad hálát Istennek, hogy Leikével ilyen szépírót nevelt ki Csia lelkészünkből, akinek szívből megköszönjük azt a sok gyönyörűséget és ritka irodalmi élvezetet, mit írásaival mindnyájunknak szerzett. Őszintén reméljük, hogy folytatni fogja Istentől kapott tehetségének kifejlesztését. (Szerkesztő)
