Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-15 / 8. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Felnyaláboltam és hoztam be a parókiára. — Mi már az a nagy valami? Mitől olyan rettenetesen komoly az a kis buksi fejed? Óriásivá kerekedtek szemei, karjaival hátrább tolta magát tőlem s meg nem szűnő komolysággal egyenesen a szemeimbe nézett: — Tudod mit?! Enikő drink-ta God’s medicine-t! Talán meg is némúltam egy pillanatra. Hiába csuktam be szemeimet, ömlött belőlük a könny. Erősen magamhoz öleltem kicsi testét s nem is tudom, mikor tudott kiszabadúlni karjaimból. A történet hűséges lefestéséhez szorosan hozzátartozik, hogy — legalább is nagyvonalú karcolatban — lefessem a benne szereplő, akkor öt esztendős kis Enikőt. Amennyire cicatermészet, hízelgő, símogatásra mindig éhes, a- mennyire csupán egy kis cérnaszál valójában, mintha benne egy kis angyal tévedt volna le az égből, útközben elveszítvén szárnyait — éppen olyan virgonc a másik percben, szívós és végtelenül önálló. A “Wizard of Oz”-ban nagy könnyekkel végigsírta mellettem a boszorkány homokórás jelenetét, de ahogy utána hazaértünk, egy pár perc múlva már felszíjjazva repült az udvarra pajtásaihoz cowboy puskáját puffog- tatva. A tetejébe még olyan kis Tamás-szerűség is. Minden tanácsunkat elfogadja és betartja — amint meggyőződött arról, hogy miért, hogyan, miből kifolyólag és mi célból van az úgy, azaz kell hogy úgy legyen, ahogyan éppen mondjuk. így lehetett Enikő az úrvacsorái borral kapcsolatban is. Milyen lehet az vájjon? — A betegek úrvacsoráztatása alkalmával, ünnep szombatjáról felmaradt egy ujjnyi bor az ebédlő asztalán állt egy kisebb fehér üvegben. Később megmutatták a csöpp kis findzsát is, amelyikbe egy gyűszűnyit kiöntött belőle, hogy aztán abba beleízleljen. A kisfiú természetével ez pontosan ellenkezett. Ő a feltétel-nélkűl hívők csoportjába tartozik s azért volt a rettentő felháborodás a kisember részéről. .... De mindez nem is fontos. Olyan gyermek-dolog, amilyen ezrével történik napjában széles e világon. Ami fontos, az ezután jön: — Enikő megitta God’s medicine-jét! Természetesen kicsi fiam nem tudhatta, nem is tudja, hogy mi rendített meg, amikor a világ legnagyobb theológiai tudósainak, filozófusainak százoldalakra terjedő, könyvtárakat kitevő munkáit, lelkészek ajkán félórás prédikációk átszűrt és mély komolyságba öltöztetett gondolatait, az ő tiszta kis gyermeki szívével olyan csodálatos egyszerűséggel, egy mondatba sűrítette bele. Melyik kathekizmus, melyik lelkész, melyik felnőtt tudott volna adni ilyen rövid, hatalmas jelentőségű és tökéletes választ arra: mi az Úrvacsora? Ha valaki azt gondolná, hogy a három-négy éves gyermekek, amikor anyjuk mellett áttekintgélik, izeg-mozogják az Istentiszteleteket, akkor nem gondolkoznak, nem figyelnek és következtetnek — azt a valakit bizonyára nem ütötte szíven egy ilyen kis mondat. Honnan, hogyan fogalmazta meg ezt így magának? Talán a meghívásból: “Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugosztlak titeket.” Vagy talán látott már kisímúlt, megnyugodott arcokat visszatérni az Űrvacsora vétele után? Ki tudja? Kibontakozva ölelésemből tovább szaladt, én pedig a székbe roskadtan, ezer képből szerettem volna összerakni a mai Istentiszteletet a szívemben. . . . Milyen gyönyörűen megtelnek a templompadok husvétkor! Illat, virág, csodálatos ruha és kalap kreációk . . . s már pótszékeket is alig lehet valahol elhelyezni. Vájjon mit gondolnak ilyenkor a lelkipásztorok, amikor a papi székben elnézik a “telt házat”?! Vájjon mit szólna Jézus? . . . Vagy mit szól, mert hiszen onnan fentről mindent lát. Mit mondana, ha elsétálna a padok között? Megállana-e a gyönyörű kalap-költemények mellett megdicsérni a színt, az ízlést? Észrevenné-e a divatos cipőket, a kabátokra tűzött virágcsokrokat az Orvos, Aki megterítette ingyen az Ő asztalát, hogy aki beteg, jöjjön és ott orvosságot kap . . . Vagy érdekel-é akár csak egy földi orvost is a beteg öltözéke? Nem azt kérdezi-e mindjárt, hogy mit gyógyítson? mi fáj? És Jézus várta betegeit az orvosságos asztalhoz. Várta mindazokat, akik elkészültek erre a látogatásra, a Vele való találkozásra. Ötszáz fele volt a száma az úrvacsorázóknak. — Vagy harmincöt lehet közűlök, akik az előző napokon eljártak az előkészületekre . . . Bizonyára otthonn, magukban vették elő Bibliájukat és imádkoztak — mondom magamban. — Bizonyára megbocsátottak mindenkinek, amikor mondták: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” Azután elhessegetem magamtól a gondolatokat: — Nem én reám tartozik. Akire tartozik, Az mindeneket tud, mert a vesékbe lát . . . — God’s medicine! — bántja, simogatja, marcangolja, biztatja a szívemet kicsi fiam vi- lágbölcsességű meghatározása, amint ott ülök az előszobában. — Vájjon az Úr engem kik közé sorolt ma, amikor kiléptünk a templomból:
