Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 a zsidóktól való félelem miatt.” (János 19:38.) S akkor a két “burkolt keresztyén” egymásra nézett, lesütötték a szemüket, és csendesen munkához kezdtek. Nem törődtek vele többet, hogy ki látja őket, s talán meg is voltak könnyebbűlve, hogy nem kellett tovább titko- lózniok. József saját sírját készítette el Jézusnak, Nikodémus száz font mirhából és áloéból való kenetet hozott a temetésre, s aztán levették Jézus testét a keresztről, begöngyölgették lepedőkbe az illatos szerekkel együtt és elhelyezték a sírban. A nap éppen lenyugodott és a szombat megkezdődött, mikor a munkát befejezték — ha egy kicsit tovább várnak, már nem lett volna elég idejük arra, hogy ezzel az utolsó szolgálattal bizonyítsák a világ előtt, hogy ők igenis követői a Názáreti Jézusnak. Mire visszaértek a városba, már mindenki tudta, hogy mit csináltak s Nikodémusnak biztosan nem volt könnyű a helyzete a Sanhed- rinben meg a farizeusok között. De az öreg embernek ez már mindegy volt, mert ő megtette a nagy döntést, ami a legfontosabb az ember életében: ott a Golgothán tisztázta viszonyát Istennel, aki úgy szerette Nikodémust, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte. BÖJTI GONDOLATOK Az elmúlt napokban egy nagyobb társaságban voltam, ahol többek között a böjti időkről beszélgettünk. Kedves fiatal asszonyok voltak jelen, aki egymás után mondogatták, hogy a negyven nap tartamára Krisztus iránti kötelességből mi mindenről mondtak le. A beszélgetés folyamán aztán kiderült, hogy bizony nemcsak a böjti időre mondunk le egy és más dologról, de az életben majdnem mindig és mindenütt találkozunk valamivel, amiről le kell mondanunk. Mikor a fiatal pár összekerül, szép otthont akarnak berendezni: mennyi mindenről kell le- mondaniok, hogy megvegyék azt, amit óhajtanak. Az anyák egész élete lemondás, de szívesen teszik, mert gyermekeiket szeretik, nekik a lemondás öröm. Mikor a gyermekek megnőnek, valamelyik kollégium diplomáját akarják megszerezni, bizony sok mindenről le kell mondaniok. Nem mulathatnak minden este, talán még csak nem is minden héten vehetnek le egy estét a szórakozásra, mert különben nem lesz meg a diploma. És így tovább — a lemondások egész sora gyülekezik elénk. A krisztusi lemondás azonban mindegyiknél magasabb. Megköveteli tőlünk, hogy jótetteink gyümölcséről mondjunk le. Vagyis ne azért tegyünk valamit, mert dicséretre, hírnévre, vagy az emberek előtt nagyobb tiszteletre vágyunk. Ha ezeket a földi jutalmakat megkaptuk, nem tettünk el semmit a földöntúlra. Pedig amikor egy napon az Isten trónusa előtt megjelenünk, ahová csak tetteink következményeit visszük, milyen szegényen fogunk ott állni, ha már minden jutalmat megkaptunk a földön! A második dolog, amiről beszélgettünk, krisztusi hitünk első feltétele, a szeretet volt. Már az Isten is úgy rendelte, hogy családba születünk, szülőinket, testvéreinket, gyermekeinket szeretjük. Próbáljuk aztán szeretni azokat, akiket az élet útunkba hoz és minél több sze- retetet öntünk ki, annál gazdagabbak vagyunk. A szeretetnek azonban nemcsak tettekben de szóban is meg kell nyilvánulnia. Jótékonyságunk veszít értékéből, ha ahelyett, hogy békét teremtő, szerető szavakban beszélnénk másokról, azok felett pálcát törünk, róluk rossz híreket terjesztünk. Egyszer könyveket árultam Brooklyn, N. Y.-ban. Becsengetek egy helyen és kínálom árúmat. Mondom az előttem álló asszonynak, hogy a könyv iskolás gyermekeknek feltétlenül szükséges. “Jaj, kérem, nem kell az az én fiamnak. Az olyan okos, az mindent tud. De tessék átmenni a szomszédba, annak az asszonynak négy gyermeke van, akiket rendetlenül, piszkosan tart, a szivem megesik rajtok. És a gyermekek rettentő buták, azoknak kell az ilyen könyv.” Próbáltam megmagyarázni, hogy ezt a könyvet tanárok, ügyvédek, tudósok veszik, ezért talán van benne valami, ami az ő fiának is hasznára lenne, de az asszony nem tágított, így átmentem a szomszédba. Nyájas arcú, mosolygó képű, kedves fiatal asszony nyitotta ki az ajtót. Szívesen fogadott, előhívta gyermekeit. A háza, a gyermekek és ő maga is a rendtől, a tisztaságtól ragyogtak. A legidősebb fiúnak ösztöndíja van, a második nehezen tanúi, de nagyon törekvő és kitűnő bizonyiványokat hoz haza. A harmadik még csak óvodás, a negyedik a bölcsőben feküdt. Az asszony örömmel vette ajánlatomat, mert mindent megvesz, ami gyermekeinek segítségére lehetne a tanúlásban. Nem is jutott eszébe, hogy szomszédját megszólja. Mennyivel keresz- tyénibben viselkedett, mint az a másik, aki engem hozzá küldött. Az csak valótlan rossz híreket terjesztett, nem tartotta magát vissza a mások kárhoztatásától és vétett a keresztyéni szeretet ellen. A szeretetnek a szívből kell kisugároznia, szóban, tettben, békés gondolatokban kell meg- nyilvanúlnia. Ehhez pedig csak az imádság, még pedig a mindennapi áhítat útján juthatunk. A mindennapi csendes elmélkedésnek világi szemmel fel nem mérhető értéke, hatalma van. “Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasitja . . . szárnyra kelnek, mint a saskeselyük, futnak és nem lankadnak meg,
