Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-04-01 / 7. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA Paál Gyula HÁLAADÓ GYÜLEKEZET Lelkészi jelentés homesteadi egyházunk évi közgyűlésén “Istené a dicsőség, miénk pedig orcánk pirúlása.” Hitvalló őseink imádságaiban gyakran találkozunk ezzel a mondattal. Elvégzett munka után jó megváltani, hogy Istené a dicsőség, miénk a munka, verejtékezés és a hálaadás. Hogyan is tudnánk elképzelni gyülekezeti életünket hálaadás nélkül? Református hitünk legszebb, legtermékenyebb, életstílust építő tana ez: az Isten kegyelméből megigazúlt ember hálás szívéből önkéntes örömmel fakadnak a jócselekedetek. Nem parancs-erkölcsre van építve a mi hitünk. “Nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené!” Ezért a hálás szív. A Zsoltárok könyvében (olvasandó a 146. zsoltár) a dícséretmondás és a hálaadás lépcsőin járunk. A zsoltárírók között is vannak panaszos, önsajnálkozó, Istent vádoló lelkek. De ezek vagy elmaradoznak, vagy nagy viaskodá- sok, nagy panaszok kiöntése után dicsérő himnusszal csatlakoznak a nagy kórushoz: Ti teremtett világ, dicsérjétek az Urat! Hegyek, völgyek, nap és csillagok — dicsérjétek az Urat! Ifjak és leányok, angyalok és arkangyalok — dicsérjétek az Urat! Nagy gyülekezet, Istennek népe — örvendezzetek, dicsérjétek az Urat! A homesteadi református egyház népe — mi, atyámfiai — dicsérjük az Urat, amint visszatekintünk az elmúlt esztendőre. “A bizonyságok egész fellege vesz körül bennünket.” Egyház- kerületi gyűlésünk lelkes, imádságos megbízással küldött ki bennünket a lancasteri Egyetemes Zsinatra, mely a Krisztus Egyesült Egyházának nagy előkészítő építője és seregszemléje volt. Még sokan emlékezünk egyházunk alelnökének, Dr. Stangernek jelentésére az európai nagy egyházi gyűlésekről. A németországi Kirchen- tag-ot, a protestáns Egyháznapot, több mint félmillió ember látogatta, a Gallyatetőn a várakozás feszültségében tanácskozott a Világtanács központi bizottsága, Prágában a Református Világszövetség központi igazgató-tanácsa gyűlt össze. Vájjon e hatalmas egyháztestek képviselői sejtették-e, gondolhatták-e, hogy egy pár héten belül egy kis, de hősi lelkű nemzet hősiessége, mártíromsága közelebb visz, közelebb kényszerít bennünket a “Szent Történet” határaihoz?! — Mert már azokban a hetekben és hónapokban a hősi lelkű lengyel és magyar nép birkózott történelmének nagy elkötelező adottságaival. — Hogyan kerülhettük volna el mi a Második Magyar Szabadságharc egyetemes érzelmi és hitéletünket is megrázó viharát? Csak jövendő évek és nemzedékek fogják igazán megválaszolni az események erő-felmutatását. Vájjon lángra tudja-e lobbantani Európa fáradt megalázott lelkét a magyar fiatalság nagy lelki lobogása, szövétnek-szaggatása? Piros vér hullása, a magyar nép halált megvető bátorsága vájjon megtanítja-e Kelet zsarnok urait és rendjeit, és Nyugat nagybeszédű és nagyot ígérő vezetőit, hogy “ti erősebbek meg ne botrán- koztassátok” a kis nemzeteket?! Tanúlt-e belőle egy bűnbánó, áldozathozatalt nem sajnáló, de még mindig büszke magyar nép, hogy a nagyok harcában az alázatos, szelíd és fegyelmezett kisnemzetek maradnak meg? Nem erővel és hatalommal, hanem Isten Leikével! Lesz-e egyszer már igazi bűnbánat bennünk s az óhazai “leváltó”, palástokat rakó és fosztó egyházakban? “Annakokáért menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy, aki ítélsz!” Vagy talán jön egy prófétai látású nemzedék, mely imádságos hittel el tudja és el meri helyezni a Második Magyar Szabadságharcot a Szent Történet síkjára?! — s fiatal hősök sírkertjének kapujába lángpallosú angyalokat állít, akik hirdetve hirdetik: HÁBORÚKBA VESZŐ, ÚJABB HÁBORÚRA KÉSZÜLŐ VILÁG — NE TOVÁBB! Atom- és hidrogénbombák árnyékában legyen ez az utolsó vérontás s bűnbánó nemzetek véssék szívükre a prófétai vallás életformáló intését: “Megjelentette néked, óh ember, mi legyen a jó és mit kiván az Úr tetőled. Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel!” Mert Valaki már a keresztről jelentette, hogy azt a keserű munkát, amit háborúk, szabadságharcok nem tudtak és nem tudnak elvégezni: Ő MÁR ELVÉGEZTE! S Krisztus megváltói munkájába bele vannak sorolva az összes népek. A nagy események nyomában újra meg kellett tanúinunk kezünket tördelve, térdre esve, igazán imádkozni, de úgy, hogy szinte megszakadt a szívünk. Azután, megkönnyebbülve, kevesebb lett az Úrral való perlekedésünk s most már boldogan repesi ajkunk: “Te jobban tudod, Uram: legyen meg a Te akaratod!” Jó már tudni, hogy gyülekezeti életünknek alaphangja kezd lenni a zsoltár: “Dicsérd én lelkem az Urat!” Megtanúltuk, hogy a kétségek völgyébe, a lelki alkonyok borújába akkor
