Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-02-01 / 3. szám
13 REFORMÁTUSOK LAPJA A JUGOSZLÁVIÁI REFORMÁTUS EGYHÁZ HÍREIBŐL A zsinati gyűlésről. — Röviden már hírt adtunk arról, hogy augusztus hó 16—18,-ik napjain országos zsinatot tartottak, aminek keretében a délutáni női konferenciákon a diakonissza-munkáról számoltak be a gyülekezetek asszonyai. Jugoszláviában a diakonissza-munka mindegyik gyülekezetben olyan komolysággal folyik, mint a templomi igehirdetés vagy az iskolai vallástanítás munkája. A presbitérium által választott férfi és női tagoknak a feladata és hatásköre a tehetetlenekről, szegényekről, betegekről és elhagyatottakról való gondoskodás. — Megtelik a szívünk hálaadással, amikor a gyülekezetek beszámolóit olvassuk e munka folytatásáról. Az asszonyok rendszeresen látogatják családjaikat, kiki a neki osztott kerületben; tésztát gyúrnak, ruhákat varrnak, élelmiszert meg fűtőanyagot osztogatnak, és gyógyszert meg pénzt is. (Clevelandi első egyházunkban a Lorántffy Egyesület pontosan e célra alakúit és ezt a munkát végezte negyven esztendővel ezelőtt. Sok nőegyletünk munkáját megeleveníthetnénk ily módon.) A gyűlés tartalmi értékét nagy mértékben növelték Dr. Schweizer Eduár zürichi (Svájc) egyetemi tanár előadásai. Az első keresztyén egyház életéről, az ujtestamentomi tudományok mai problémáiról, az Úrvacsoráról és az egyház és állam problémáiról tartott egy-egy előadást. Az Úrvacsoráról hangsúlyozta, hogy az az örömnek a vacsorája, mert Jézussal és egymással való közösség és az Úr visszatérésében reménykedés (“míglen eljövend”). Szép a hollandi szokás: az asztal körűi leülve Úrvacsorázás, mert egymással való közösségünket ki is ábrázolja. Azt is mondta, hogy Németországban minden évben összejön néhány református és lutheránus theológiai tanár, akik az Úrvacsora kérdésével foglalkoznak; ezek előtt már is világos, hogy a két felekezet tanítása között nincs lényegbeli különbség. A régi különbségek onnan eredtek, hogy nem a biblikus gondolkodás értelmében nyúltak a kérdéshez. — Ennek a felismerésnek valamikor még jó következményei lehetnek a két felekezet életében, egymáshoz való viszonyában. A zsinat alkalma a nőkön kívül a férfiak közűi is sokat összehozott, sőt az ifjúságból is sokan vettek részt az érdekes gyűléseken a pa- cséri egyház újraépített templomában. Az utolsó este Ágoston Sán- dorné beszélt a verbászi diakonisz- szaház lakóiról. Kézenfogta az egész gyülekezetei és vezette be a kapun, be az épületekbe, szobáról szobára, egyik ágytól a másikhoz és úgy mutatott be mindenkit. A hallgatóság látta azt az öreg embert, aki a kapuban évek óta vár, vár, vár. Várja, hogy valaki őt meglátogassa. Látta azt a szerb tanárnőt, aki tíz éve fekszik hanyatt, mert lábai elsorvadtak. Látta Kristin nénit (lapunkban mi is közöltük egyszer a képét), aki köszvénytől összegörbűlt ujjaival éveken át babákat varrogatott, de most már ezt nem tudja tenni; most a betegeknek felolvas. A vak Lizi Svájcból kapott szájharmonikáján reggeltől estig átszellemült arccal muzsikál vagy a játékbabáját babusgatja. Cila néni, a 80 éves özvegy papné, piros rongyokból szívecskéket varr tűpárnáknak. Weber néni 80 éves korában megvakúlt, de azért még most is egyedül ő ápolja 15 éves vízfejű unokáját, aki szellemileg ma is olyan mint egy féléves gyermek. Látták az öreg pap bácsit, aki szintén világtalan, és hűséges ápolóját, az öreg Becker bácsit, Verbász régi ujság- árúsát. Látták és sorba megsiratták valamennyit. Egy óra hosszáig tartott ez a séta a diakonisszaházban, de nem sajnálták tőle az időt, mert olyan volt, mintha valóban ott lettek volna. Jelenet a diakonisszaházból. — A múlt évi női konferencián Moravicán az asszonyok elhatározták, hogy a Diakonisszaház lakóinak születésnapjára ajándék-csomagot küldenek, hisz kimondhatatlan az öröme azoknak a szegény árva hontalanoknak, ha érzik, hogy valaki megemlékezett róluk. Augusztus 27.-én volt Béri születésnapja. Feketicsről kellett volna csomagnak érkeznie és nem érkezett meg. A reggeli áhítat véget ért, ekkor szokták a csomagot átadni, az illetőt felköszönteni és neki egy éneket elénekelni. Zsuzsa testvér nagyon sajnálta szegény Berit s elkezdte vigasztalni: “Bérikém, ne húsúi j, a csomagod nem érkezett meg, de te úgyis nemrégen kaptál csomagot Amerikából, most elénekelünk neked egy szép éneket.” Azzal rázendítettek az énekre: “Te vezess Jézus engem ...” Még alig jártak az ének közepén, nyílik az ajtó, belép rajta két feketicsi asszony jó nagy csomagokkal, leülnek, ők is belekapcsolódnak az énekbe s a végét már együtt éneklik mindnyájan: “Te fogd kezem, amíg boldog végemre elérkezem.” Olyan nagyszerű volt és Béri kimondhatatlanúl boldog volt, hogy megérkezett a csomag. Még pedig olyan nagy csomag, hogy jutott belőle a Borbély-árváknak is, akiknek szintén azokban a napokban volt a születésnapjuk. A Kálvin-audilóriumérl. — Ágoston Sándor püspök körlevelében felszólította az összes gyülekezeteket, hogy az október 31.-én tartandó reformációi ünnepély perselypénzét adják ők is a genfi Auditórium restaurálására, sőt ezen felül még a presbitérium is szavazzon meg külön adományt e célra az egyház- község pénztárából. Helyesen mutat rá a kiváló püspök ennek a ritka történelmi értékkel bíró épületnek a mindnyájunk szemében való nagy jelentőségére, amikor azt mondja, hogy Kálvin János itt végezte a maga evangelizáló munkáját az egyetemi ifjúság körében, vagy még jellegzetesebben így fejezi ki: “itt faragta Kálvin János és Béza Tódor a pálcákból a nyílvesszőket”. HELYREIGAZÍTÁS Semmi sem fáj jobban szívünknek, mint mikor tévedést követünk el, különösen ha olyat, amivel szándék nélkül pontosan azokat bántjuk meg, akik legközelebb állanak szívünkhöz. Bizony jobban fáj az nekünk, mint azoknak, akiket megbántottunk. A múlt számunkban közölt dicsőséges seregszemléből kimaradt egyik leghűségesebb előfizető gyülekezetünknek, a wallingfordi egyháznak és lelkészének, Beretz Árpád keleti egyházmegyei elnökünknek a neve. Holott pontosan ez a lelkes gyülekezetünk volt az elindítója, két évvel ezelőtt, ennek a most csodálatosan megélénkült mozgalomnak, és ennek érdekében senki sem dolgozott többet egyházmegyei elnökünknél, akinek főérdeme marad egyházmegyénknek már is csaknem teljes melléállása. Szívünk mélyéből kérünk bocsánatot wallingfordi testvéreinktől. Nem mentségül, hanem csak magyarázásképpen mondjuk meg, hogy a nyomdába küldött kéziratunkban nem volt hiba; de azt, hogy a név a szedésből tévedésből kimaradt: a korrigálásnál a szerkesztőnek kellett volna meglátnia és kiigazítania, — és nem mentség az, hogy csaknem rögtön utána vonathoz sietett, hogy a clevelandi sajtóvasárnapra menjen. A hibáért egyedül ő a felelős és azt mélyen sajnálja. 51911
