Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 lanság időszakai felett, de most azt parancsolja az embereknek, hogy mindenütt mindenki térjen meg, mivel rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet fog tartani a széles világ felett.” Én azt hiszem még mindig igaz, hogy Isten hajlandó eltekinteni az egyházak és népek “tudatlansági időszaka” fölött. De ez az időszak már a múlté. Avagy nem azt rendeli-é “most”, hogy “mindenütt mindenki térjen meg a maga bűnös és esztelen cselekedeteiből és más népfajok iránt való hibás magaviseletéből? Igen, “mivel rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet fog tartani a széles világ felett”, és az a mérték, akivel megítél bennünket, Jézus Krisztus, akit feltámasztott a halálból. Vigyázzunk, hogy ezt a közelgő ítéletet olyan könnyelműen ne vegyük, mint a régi athéniek tették, már akár úgy, hogy a komoly megvitatást valami más, alkalmasabb időre halasszuk, akár pedig hogy elkoptatott mentségeket rántsunk elő annak igazolására, hogy semmit sem teszünk. Természetesen igaz az, hogy az egész világnak hirdetnünk kell Isten ítéletét, az evangélium természetéből következik azonban az, hogy a cselekvés felelősségének sokkal nagyobb terhe nehezedik azokra, akik Krisztus nevéről hívatják magukat. Minden keresztyén egyháznak meg kell ma kérdeznie önmagától: Csakugyan nyitva van a mi egyházunk ajtaja minden ember előtt, akikért Jézus Krisztus meghalt? Vájjon milyen intézkedéssel tudnánk kimutatni azt a bűnbánatot, amit Egyházunk a fajok kérdésében való régi magaviseleté fölött érzünk? Vájjon a mi gyülekezeti közösségünk ád-e ízelítőt abból a közösségből, amiben Istennek minden gyermeke él Krisztus Országában? Sürgetve kérem, hogy minden gyülekezetünk komolyan gondolkozzék e kérdések fölött és feleljen azokra az Evangélium teljes világosságából fakadó cselekedetekkel! HÁRMAS JELADÁS Irta: Dr. Tunyogi András lelkészünk Noha e cikk írója nem tagja sem az Evangéliumi és Református, sem pedig a Kongregá- cionalista Egyháznak, talán szabad lesz mégis nehány megjegyzést tennie a két egyház régóta esedékes és most már — hála Istennek — küszöbön álló egyesüléséhez. Mivel a pontos részletekkel nem vagyok ismerős, csupán nehány általános megjegyzésre szorítkozhatom. E megjegyzéseket ahoz a hármas jeladáshoz próbálom fűzni, amelyet a két egyház egyesülése a kívülállók számára kétségtelenül adni fog. Mi tette lehetővé, hogy ez a két egyház ennyire közel kerülhetett egymáshoz? Ha erre a kérdésre nem a szigorúan vett keresztyén hit területén adjuk meg a feleletet, úgy nyilvánvalóan ezt kell mondanunk: az amerikai nemzeti társadalom egységesülési folyamata. A valóság ugyanis az — amelyet minden nyitott szemű ember lát az Egyesült Államokban — hogy noha az egyes egyházak különállásának részben az is az oka, hogy különbözőek a hitvallásaik — más a felfogásuk a Bibliáról, az Egyházról, az Egyház munkájáról — ezt a különállást ma legtöbbször mégis olyan dolgok magyarázzák, amelyeknek nem sok közük van a tulajdonképpeni hithez. Ilyen ok lehet, például, az illető egyház története, ebben pedig főleg az, hogy amerikai szervezői milyen nemzetiséghez tartoztak eredetileg. Ezeknek az elválasztó okoknak a szempontjából — amelyeket az ökumenikus mozgalomban manapság nem- theologiai okoknak neveznek — alig lehetne egymástól távolabb álló egyházakat találni mint a Kongregácionalista és az Evangéliumi és Református Egyház. Az elsőt a “Zarándok Atyák”, a híres-neves plymouthi pilgrimek szervezték, akiknek a lelki utódai álmodták meg az Egyesült Államokat és akiknek a politikai vezetésével az északi államok legyőzték a délieket. Ennek az egyháznak az emberei voltak, akik a magasabb rendű amerikai kultúra irányát megadták, úgy hogy a New Englandtól nyugatra fekvő vidékek szívesen látják még ma is a kongregácionálista világból érkező tudósokat és nevelőket. A helyzet az, hogy ha a kongregácionálista hatást kivennők a különleges amerikai kultúrából, úgyszólván semmi sem maradna belőle. Mindenesetre megszűnnék “yankee”-kul- tura lenni. Ezzel szemben az Evangéliumi és Református Egyház, és hívei, úgyszólván semmivel sem járultak hozzá az egyetemes amerikai kultúra jellegzetes vonásaihoz. Noha gyökerei visszamennek csaknem az amerikai történelem kezdeteihez — egészen a tizennyolcadik század elejéig — azok, akik eredetileg megszervezték úgy evangélikus mint református felét — németek, franciák és hollandok voltak. Mindezek később valamennyien elvesztették sajátos jellegüket és ezzel politikai és társadalmi befolyásukat is. Sajátos nemzeti vonásaiktól megfosztva, kénytelenek voltak a new-englandi vezetést elfogadni. Az egyház későbbi történelme még inkább akadályozta, hogy akár az egyház maga, akár olyan hívei, akik egyházuk jellegét sajátosan képviselték, befolyással lehessenek a tulajdonképpeni amerikai életre. Az Evangé-
