Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)

1956-02-01 / 3. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

liumi és Református Egyház jelenlegi tagjainak egy nagy része ma azok közűi kerül ki, akik vagy magok, vagy szüleik, a tizenkilencedik század közepén megindúlt második bevándorlási hullámmal jöttek ebbe az országba. Ezért, mint nemzetiségi csoportok el voltak szigete- lődve az amerikai élet fő áramától és amerikai szempontból — valljuk meg az igazat — egy kissé az alsóbb társadalmi osztályhoz számítottak.

A két egyház egyesülése ilyenformán meglehetősen hasonlít a királyfi és a szegény ember leányának házasságához. Egyik oldalon ott áll a yankee, a yankeeség minden amerikai dicsőségével, a másik oldalon az eredetileg gyanúval és egy kis lenézéssel fogadott “dutch” és “hunky” gyülekezetek. Hogy a dolog mégis az egyesülésig fejlődhetett, annak oka az, hogy az amerikai műveltség és nemzeti gondolat most van ott, hogy a vezető körökön kívül áthassa az egész lakosságot, bárhonnan is jöttek légyen azok, akik ezt a lakosságot kiteszik. Ez amerikai szemmel nézve a dolgot — de természetesen csak ezzel! — igen nagy nyereség, és ez az egyházi unió ennek a nyereségnek lesz szembeötlő jelzője.

Másodszor, ez az unió jelzője annak az általános jelentéktelenségnek, amelyet a valóságban és gyakorlatban vallott hitvallás ma az Egyesült Államokban játszik. Az egyesülés hivatalos hitvallási alapja ugyan kétségtelenül az lesz, hogy mind a két egyház a református hagyományokban gyökerezik. Szimbólumaik — a Westminsteri Hitvallás, a Heidelbergi Káté, a Második Helvét Hitvallás — lényegükben azonosak. A gyakorlatban vallott hit azonban az egyes gyülekezetekben és az egyházi vezetők

— lelkipásztorok — szivében nagyon is változatos lesz. Más és más lesz a hit “hangulata” is. Meglesz ott, a Bibliát betűjében csalhatatlannak tartó fundamentálizmustól kezdve, el egészen a már alig-alig keresztyénnek nevezhető liberálizmusig, a magyar mély érzelmi vallásosságtól kezdve a new-englandi modern keresztyén hideg, értelmi hitéig, minden változat. Ez a helyzet azonban bizonyos mértékig jó, és megfelel annak a manapság mind jobban és jobban terjedő felfogásnak, amelyet vezető theo- logiai körök az egyházi hitvallásról és hagyományról vallanak. Ma ugyanis mind tisztábban látjuk, hogy a hitvallást és egyházi életet a gyakorlatban egységessé tenni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Nem lehet, mert az igazság az, hogy — vallásos nyelven szólva

— ha Isten ugyanazt mondja is minden léleknek és népnek, mégis minden lélek és nép másképpen felel az isteni szólásra. De nem is szabad, mert ezzel a keresztyén ember szabadságát tennők tönkre. A hitvallási és életbeli különbség nem jelent hamis hitűséget, eretnekséget. Mert a hamis hitűség nem attól függ,

hogy szánkkal mit vallunk és milyen az egyházi életünk, hanem attól a lelki és értelmi beállítottságtól, hogy vájjon hajlandó-e az Egyház a maga hagyományát — hitvallását és életét — minden esetben az írásban szóló Igének alávetni és hajlandó-e ezt a hagyományt ezzel az Igével megmérve, aszerint átformálni. Természetesen ez a kötelem elengedhetetlen. De, ha ennyi, legalább is hivatalosan, elismerést fog nyerni az egyesült egyházban, úgy nincs mit félni. Természetesen a gyakorlatban nagyon sok fog függeni azoktól, akiknek a számára az írás valóban az egyetlen kijelentést közvetítő csatorna marad.

Végül, az eljövendő unió jelzője lesz annak a hitnek, hogy az egyházszervezet az Egyház életében másodrangú kérdés. A két egyház között ezen a területen elég nagy az ellentét. Egyik oldalon állanak a helyi gyülekezet teljes szabadságát — néha szabadosságát — és függetlenségét hangsúlyozó, az angol independens mozgalomban gyökerező egyházak, a másik oldalon az európai egyházkormányzati felfogás, amely az egyházi felsőbb vezetésnek sokszor túlsók jogot adott. Nem kétséges azonban, hogy itt mind a két fél engedményt fog tenni. Ugyanakkor azonban mind a kettő hitvallást is tesz két nagyon fontos dologról, hisszük, az Igével megegyezően. Először, hitvallást tesznek arról, hogy az egység érdekében bizonyos úgynevezett “sajátos értékekről amelyeket pontosan az én egyházam őrzött meg az egész keresz- tyénség számára”, le lehet mondani. Mert az Egyház egysége értékesebb mint az én “értékeim”. Másodszor, hitvallást tesznek arról, hogy ha az egyházszervezet lényeges dolog is az Egyházban, nem alapvető. Addig, amíg az Ige szabad hirdetését és a sákramentumok ható erejét nem gátolja, nem is érdemes kérdésessé tenni.

E három jeladás — a nem-theológiai okoknak az egyházi egység útjából való félretétele, a keresztyén ember szabadságának és az Igéhez való kötöttségének, valamint az egyházszervezet másodrangúságának hangsúlyozása, nagyon fontos dolgok lesznek úgy az amerikai mint a külföldi egyházak és a világ számára. És ez valóban egyházi funkció lesz, amennyiben mind a három jeladás az Ige szerint való dolgokra mutat majd rá az Egyház természetének megfelelő módon. Az Egyháznak mint látható szervezetnek ugyanis két fontos teendője van: először, az Ige igazságát nyilvánítani minden tettében, másodszor úgy cselekedni, hogy az valóban példaadás, útmutatás legyen úgy az Egyház más részei, mint a világ számára.