Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-02-01 / 3. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA Az a két házaspár, akik vele együtt képünkön láthatók, igazi példányképe az amerikai magyar református egyházi élet munkásainak, a szó nemes értelmében vett elöljárók. Kish András gondnokuk és Molnár Géza pénztárosuk, aki Egyesületünknek is megbecsült igazgatója, teljes odaadással fáradoznak Isten házának megépítésén. Munkásságuknál, ha lehet, csak a feleségüké nagyobb: a morgantowni asszonyok is Isten csodákat véghezvivő kezének a szerszámai. Bernáth L. Árpád lelkészünk pedig folyton megy, folyton kocsin ül, járja a bányatelepeket, összeszedi és behordja a kegyes adományokat — aligha van lelkészünk, aki túltesz rajta kitartásban és Istenbe vetett dönthetetlen bizodalmában. Boldog pásztor, aki még mindig templomot építhet! — Még egy kevés idő és állani fog az uj templom! Ha jó Istenünk megengedi, el is megyünk a felszentelésére! T. S. Krisztus azt kívánja, hogy az Egyháznak nyitott kapuja legyen A fajok egymáshoz való jó viszonyának vasárnapjára, február 12.-ére irta: Dr. Eugene Carson Blake, az Egyházak Országos Tanácsának elnöke “Isten most azt parancsolja az embereknek, hogy mindenütt mindenki térjen meg, mivel rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet fog tartani a széles világ felett.” (Csel. 17:30-31.) Ha az értelem elég volna ahoz, hogy meggyőzze az okos embereket a maguk társadalmi és erkölcsi kötelességei felől, akkor Pál apostolnak nem kellett volna az athéniekhez prédikálnia a Mars-dombon több mint 1900 esztendővel ezelőtt. És akkor nem volna szükség arra sem, hogy ma bárkinek is arra kelljen felszólítania az amerikai keresztyéneket, hogy egyeztessék össze társadalmi és egyházi magaviseletüket keresztyén hitükkel vagy csak az okos értelmiséggel is, a fajoknak egymáshoz való viszonya kérdésében. A tény azonban az, hogy bármily okos és értelmes emberek voltak is az athéniek — olyan kultúrának örökösei, amiből még ma is sokat kell tanúlniok az embereknek — mégis hiányzott úgy a szükséges belátásuk, mint az indokokat kellőképpen mérlegelő képességük, amikor arról volt szó, hogy megmentsék a maguk civilizációját; még kevésbbé tudtak volna annak helyébe valami újat és jobbat teremteni. Pedig nem a tudásuk vagy az értelmiségük hiányzott hozzá. Pál apostol, akinek még ott járt az eszében a maga ifjúkori görög tanúltsága, arra emlékeztette őket, hogy Isten teremtette a világot és annak minden nemzetét, hogy minden ember az Ő gyermeke, és hogy nekik nem a saját maguk képére kell kiformálniok az isteneiket, mintha bizony maga az Isten is athéni volna. Tudták is ezt ők mind nagyon jól; de az ókornak minden nemzete közül ők hasonlítottak legjobban mi hozzánk ebben, hogy nevetségesen büszkék voltak a hibáikra. A régi világban a görög volt a legmagasabb rangú népfaj. Az ő szemükben a perzsák mind barbárok voltak. Minden más nép másodosztályú emberfaj volt, nem méltó arra, hogy polgárságot nyerhessen. Nekünk amerikaiaknak sok mindenünk van, amire büszkék lehetünk: szabad kormányzásunk öröksége, függetlenségi szellemünk és olyan mély belátású hőseink, mint Jefferson és Lincoln. De bezzeg semmi okunk vagy jogunk nincsen ahoz, hogy a bőrünk színére legyünk büszkék, már akár fehér vagy fekete vagy vörös legyen az, sem pedig a vérünk tisztaságára, már akár vörös akár vegyített — és mi mindezt jól tudjuk is. Korunk társadalomtudománya és embertani ismeretei tudományosan igazoltak olyan faji elméleteket, amelyek legalább is olyan idősek, mint a régi Athén. Ennek dacára is, még ez 1900 vagy több évvel később is, még mindig gyakran próbáljuk a magunk Istenét fehérbőrű és amerikai bálvánnyá kifaragni. Mikor fog már valami felrázni minket abból a közönyösségünkből, amivel megtűrjük, hogy egyházainkban meg egész nemzetünkben is alacsonyabbrangú emberek gyanánt kezeljünk olyanokat, akiknek más a bőrük színe vagy a kifejezésük vagy a beszédjüknek a kiejtése? Mert bár az idők járása rákényszerít bennünket, hogy a másfajtájúak irányában változtassunk a magunkviseletén, az ilyen észokok, aminőket most említettünk, nem sok hatást gyakorolnak reánk. Azt tudjuk, hogy az értelmiség nem fajhoz kötött örökség. Azt is tudjuk, hogy az egyének kezdeményező képessége egyetlenegy fajnak sem kizárólagos kiváltsága. Ez mind ott van az eszünkben — és még sem vagyunk hajlandók e tudásunknak megfelelően viselkedni. Pál, amikor az áthénieket a mienktől nem nagyon különböző közönyösségből akarta kirázni, Jézus Krisztus teljes evangéliumába vetette reménykedését. Saját hagyományaikra hivatkozva emlékeztette őket az egész emberfajnak általuk is jól ismert egységére. És miután így eszükbe juttatta azt, amit jól tudtak elméletben, de nem követtek a gyakorlatban, élesen így folytatta: “Isten ugyan eltekintett a tudat
