Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-02-01 / 3. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA CSENDESEDJETEK EL Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc “BÁTORSÁG! ÉN VAGYOK. NE FÉLJETEK!” Áldott Jézus! Biztatólag szóltál a megrémült tanítványoknak: Bátorság. Én vagyok. Ne féljetek. Fenntartó erőt adtál. Alázattal kérlek: szólj én hozzám is. Éreztesd meg segítségedet, hogy én is boldogan tegyek vallomást “Valóban Isten Fia vagy.” Ámen. Az ötezer megvendégelése után történt. Jézus utasította tanítványait, hogy szállj anak be a hajóba és keljenek át a túlsó partra. Jézus elbocsátotta a tömeget és felment a hegyre magánosán imádkozni. (Máté 14:23-33.) A tanítványok hajóba szálltak és elindultak. Közben nagy vihar támadt. Szembe fújt a szél, hullámzott a tenger. Megijjedtek. Egyszer csak a vihar okozta ijjedelemhez újabb félelem járul. Éjszaka, a tengeren járva valaki feléjük közeledik. Megrémültén és félelmükben hangosan kiáltoztak: Kisértet! Jézus megszólal: “Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” Először Péter tér magához és szól: “Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamehessek hozzád a vizeken.” Képzeljük magunkat Péter lelkiállapotába: látjuk a háborgó tengert, a hajóhoz csapkodó hullámokat, halljuk a vihar süvitését, érezzük az életveszedelmet. És mindezt fokozza a kisértet látása. De egyszerre elmúlik a félelem, mert jelen van a Mester és szól: “Bátorság! ... Ne féljetek!” “Parancsold meg, hogy odamehessek hozzád a vizeken.” A Jézussal való közösségbe vágyott. Annak az erőnek akart részese lenni, mely a Mestert képessé tette a vizeken járásra. Azt mondottad, Uram: “Bátorság!” Engedd meg, hogy bátor lehessek, hogy a vizen járhassak, a te fenntartó erőd töltse be szivemet. Jézus jelenlétében csodálatos érzés töltötte el Péter szivét. Olyan érzés, ami ritkán tölti el szivünket. Bátor volt. Kész volt a biztonságot nyújtó hajóból a vízre lépni ki, ha Ő parancsolja. “Parancsold meg... ” Egy szóval felel az Ur: “Jer!” Tapasztald meg azt, hogy én velem a lehetetlen is lehetővé válik. Jer és tapasztald meg saját erőtlenségedet, gyengeségedet azért, hogy annál erőteljesebben érezd meg az én mindent legyőző hatalmamat. “Jer!” A Mester hívása után “Péter a hajóból kiszállva, elkezdett járni a vizeken.” Megtette a lehetetlent. Tényleg a vizen járt, mint a Mester. Rálépett a vízre és nem sülyedt be. Fenn maradt. Lehetővé vált a lehetetlen: “elkezdett járni a vizeken...” De ekkor jött a hit és erő biztonságából való lezuhanás. Mi idézte elő? Ez a három kifejezés érezteti meg: “De látta a szelet... megijjedt... sülyedni kezdett. Nem Jézusra, hanem a veszedelemre nézett. A hit helyét a félelem foglalta el: megijjedt. Természetes következménye a Jézussal való közösség elvesztésének: “sülyedni kezdett.” Ezt tapasztaljuk mi is. Lefelé sülyedve újra Jézusra tekint és hangosan kiált: “Uram, ments meg!” Mi következett? “Jézus azonnal kinyújtotta kezét, megragadta őt és ezt mondta neki: kishitű, miért kételkedtél?” Előbb kinyújtotta kezét, megragadta őt! Nem mondta a vízben szemrehányólag: látod, magadban mire vagy képes? ismerd be gyengeségedet és segítek. Nem mondta, hanem megragadta, kimentette. Mindig ezt tette. Nem tesz szemrehányást. “Bűnünket szemünkre nem hányja”. Megment. A tékozló fiú történetében: az apa napról napra vár. Fiát várja haza. És amikor közeledni látja, elibe fut, ahogy van rongyosan, piszkosan, megöleli, megcsókolja és beviszi az atyai házba. Nem mondja: látod, fiam, mit tettél?! Hanem a hazatérő bűnöst rongyaiban magához öleli. “Amint vagyok, sok bűn alatt, de mert hallom hivó szavad, Bárány Jézus, jövök, jövök... ” Mindig ezt cselekedte. Az utolsó este a fo- gadkozó Péternek esküvel tagadta: nem ismerem azt az embert... A feltámadás után, a tengerparton találkoznak először. Nincs szemrehányás, hanem azt kérdi az Ur: “Simon... szeretsz te engem? . . . jobban szeretsz, mint a többiek?” “Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged.” Ez a mi Megváltónk! Ilyen a mi Urunk! Meg-megbotló, félénk, kételkedő, bűnös ember: légy bátor! Ha az élet hullámai félelemmel töltik el szivedet, ha megpróbáltatás, bűn alatt, a te életed is sülyedni kezd, bizalommal kiálts, buzgón könyörögj: “URAM, MENTS MEG!” Ő kinyújtja kezét, megragad. “És miután beszálltak a hajóba, elült a szél. Leborultak előtte és igy szóltak: valóban Isten Fia vagy!” Bús szív: bátorság ... ne félj . . . szeret, megment, megtart az Ur. Nincs is egyébben oltalmunk, Reménységünk s bizodalmunk, Kegyes Jézus, hanem csak Benned. Szállj hozzánk, kedves vendégünk, Oltsd meg nagy lelki éhségünk, Mert eledelünk csak érdemed, Szívünket ímé kitárjuk, S szentségedet várván várjuk.
