Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-02-01 / 3. szám
5 REFORMÁTUSOK LAPJA arra kérte a földteleneket, hogy jöjjenek elő és osszák szét maguk között az ajándékföldet. Ami meg is történt, de oly formában, hogy a földtelenek kijelentették, hogy nekik a száz hold föld sok: húszat adjon át a bizottság másoknak, olyanoknak, akiknek még nincsen földjük. íme a nagylelkűség rögtön még több nagylelkűséget teremtett. Azóta Yinoba minden áldott nap 15 mértföldet gyalogol. A legutóbbi három év alatt 12,000 mértföldet gyalogolt Indiában. Megfogadta, hogy addig nem tér vissza a maga falujába, amíg a földtelenek számára össze nem szerez ötven millió hold földet. Ez ideig már három és fél millió holdat adtak rendelkezésére a föld- tulajdonosok és ezekből százezer holdat már szét is osztottak a földtelenek között. Pár hónappal ezelőtt az egyik állami kórház főorvosa panaszkodott Vinoba előtt, hogy bár az ő kórházuk már száz esztendő óta szolgálja a lakosságot, a hindu törzsek népe mégis ahoz az uj, egy éves kórházhoz megy, amit csak a múlt évben nyitott meg az 1900 óta ott működő dán misszió. Az orvos ezt annál kevésbbé tudta megérteni, mert hiszen az állami kórház ingyen gyógyítja a népet, a keresztyén kórházban pedig egy rúpiát kell fizetni minden kezelésért. Holott a dánok olcsón kapják az orvosságot Dániából, és emellett még keresztyén propagandát is folytatnak a betegek között. — Vinoba a következőket felelte: “Nem az olcsó orvosság, nem is a keresztyén propaganda vonzza oda az embereket, hanem a Könyv, amit az orvossággal adnak. Az egyik kórház csak a testnek ad orvosságot, a másik a léleknek is táplálékot. Nem tesznek ott kárt sem népünkben, sem országunkban. Csak Jézus izenetét adják át nekünk.” A nagy költő Tennyson unokája méltán mutat rá, hogy az elmúlt félszázadban Indiában nagy hindu lelkek nem a saját lelkűk békességében keresték életcéljukat, hanem embertársaiknak szolgálatában. — Már pedig nem ebben áll-é Krisztus követése? Aki nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Kétségtelen, hogy az Ő szelleme sokkal messzebbre terjedt szét a föld kerekségén, mint a keresztyén egyháznak a szervezete. Túlhatott még a missziói munka közvetlen területein is. Mekkora biztatásúl szolgálhat Gandhi és Vinona Bhave munkája számunkra, hogy minden erőnkkel támogassuk a keresztyén hit terjesztésének világmegváltó munkáját: a missziói munkát! “UGYAN BIZONY MIT TEHETNÉNK MI?” Mély lenézéssel, gúnyos lekicsinyléssel szólnak így most is olyanok, akikhez méltó elkeseredésében kiáltott Petőfi: “Félre kislelkűek, akik mostan is még kételkedni tudtok a jövő felett, kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség őrzi gondosan a magyar nemzetet!” Kislélekkel bizony nem lehet mást látni, mint a teljes hiábavalóságát minden olyan beszédnek, ami arra sürget, hogy vegyük át Hunyadi János szerepét és indúljunk Nándorfehérvár felmentésére. Ugyan bizony mit tehetnénk mi?! Hunyadinak hadserege volt, erős várfalak mögött fogta fel a török támadást, és elvégre csak egy csatát kellett megvívnia — nem pedig egy egész megszállott országot felszabadítania! Hogyan lehet ehez hasonlítani a mi erőnket s a reánk váró képtelenül nagy feladatokat? Bizonyára nem ismer felelősséget, aki ilyenekről ír. Petőfi tisztábban látott. Prófétai szeme végignézett a vak dühvei ostromló ellenséges századokon és meglátta, hogy a magyarok Istenének atyai keze átölelve tartotta hazáját; megértette, hogy “az idők, a népek éktelen viharja elfujt volna minket mint egy porszemet, de Ő szent palástja szárnyát ránk takarta, s tombolt a vihar, de csak fejünk felett”. Nem Hunyadi kicsiny serege, nem is a Kapisztrán ásós-kaszás tömege, sőt még csak nem is a magyar vezérnek és hőseinek vitézsége győzött Nándorfehérvárnál, hiszen velük szemben ugyanolyan vitézek és hősök állottak, és ötször meg tízszer számosabban — hanem győzött Isten védelmező keze. Nem hiába imádkoztak hozzá azokon a déli harangszó által összehívott Istentiszteleteken: Ő elvégezte a magyar győzelmet és csak eszközökre volt szüksége, akikkel azt véghez is vigye. Ma is így van. Igaz ok nélkül eltaposott s rabigába fogott nemzetek nyakán tűri a vasjármot, mert kemény volt az a nyak: nem akart meghajolni Őelőtte. De ítélete nem marad örökös: kegyelme mindig nagyobb, mint a büntetése, az elvetettet, mikor megtért, mindig visszafogadta, és sohasem hagyta a sírban az eltemetett igazságot. Mindig feltámasztotta. Most sem azt várja Ő, hogy mi győzzünk. Hunyaditól sem ezt várta, hanem csak azt, hogy indúljon el és ne féljen és csak támadjon bátran, a többit Ő végzi el. Tőlünk sem vár többet. De ezt várja. És nem segíthet addig, amíg mi tétlenül élünk a magunk meg nem érdemelt jólétében és közönyösen szemléljük, hogyan roskad össze az a szegény nemzet a vas járom alatt. Széles e világon senki nincsen, aki szót emelne mellette; nekünk kötelességünk volna, de nem tesszük. Kikkel mentse fel Nándor- fehérvárat, ha mi nem indúlunk?! És vájjon érdemes lesz-é minket is megtartania, ha csak magunknak akarunk élni?! Megérdemeljük, hogy Atyánk maradjon, ha mi megfeledkezünk az édesanyánk kínszenvedéséről?!
