Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)

1956-12-15 / 22. szám

2

REFORMÁTUSOK LAPJA

Miért kellett a Megváltónak Istennek és Embernek lennie?

Kálvin János tanítása A Keresztyén Vallás Alapvonalairól írt könyvében

A mi érdekünkben nagyon nagy szükség volt arra, hogy az, akinek a mi Közbenjárónknak kellett lennie, egyformán igaz Isten és igaz ember legyen. Mert amióta a mi bűnösségünk, mint valami elválasztó felhő köztünk és közte, teljesen elidegenített minket a meny- nyek országától, a béke helyreállítása érdekében való közbenjárásra senki olyan nem vállalkozhatott, aki nem j árúihatna Istenhez. De ugyan ki járúihatott volna elébe? A mi helyzetünk valóban siralmas volt — hacsak maga az isteni felség le nem szállna hozzánk, mert mi bizony fel nem tudnánk emelkedni Őhozzá. Ezért vált szükségessé az, hogy az Isten Fia legyen Immánuel, ami annyit jelent, hogy Isten velünk van; és ez azért kellett, hogy kölcsönös egyesülés és szövetkezés jöjjön létre az ő istensége és emberi természete között; mert másként a közelség nem volna elég közeli, sem a rokonság nem volna elég erős ahoz, hogy felhatalmazna minket arra a reménységre, hogy az Isten csakugyan velünk lakozik. Olyan nagy volt az összeegyeztethetetlen ellentét a mi tisz- tátalanságunk és az Isten tökéletes tisztasága között.

Nem kis feladat volt az, amire a Közbenjárónak vállalkoznia kellett; nevezetesen, hogy visszaállítson minket az Isten kedvébe, és pedig úgy, hogy belőlünk, emberek gyermekeiből, Isten gyermekeit formáljon; a pokol örököseiből a mennyek országának örököseit. Ugyan bizony ki vihetné ezt véghez, hacsak az Isten Fia nem lesz egyben az ember Fiává is, hogy így magáévá tegye azt, ami a miénk, és átadja nekünk azt, ami az Övé, és így azt, ami természettől fogva az Övé, kegyelemből a mienkké is tegye?

Azután, arra is föltétlenül szükség volt, hogy a mi Megváltónk valóságosan Isten és ember legyen. Az Ő egyik feladata az volt, hogy elnyelje a halált; ki más tudná ezt véghezvinni, mint az, aki maga az élet? Neki kellett legyőznie a bűnt; ki más tudná ezt megtenni, mint aki maga a megigazúlás? Az várt reá, hogy megfutamítsa a világ és a levegőég hatalmasságait; ki tehetné ezt más, mint akinek még nagyobb a hatalma a világban is meg a levegőégben is? Már most kérdezzük: kinek a birtokában van az élet és a teljes megigazúltság, vagy a mennynek birodalma és hatalma, másnak, mint egyesegyedűl magának az Istennek? Ezért történt, hogy a végtelenül könyörületes Isten, amikor elhatározta megvál- tatásunkat, Őmaga lett a mi Megváltónkká az Ő egyszülött Fiának személyében! Beleöltözve

a mi testünkbe, legyőzte a bűnt és a halált, hogy a győzelem és a diadal a miénk lehessen; a testet, amit tőlünk kapott, áldozatúl ajánlotta fel, hogy kiengesztelje és eltörölje a mi vétkességünket és megenyhítse az Atya méltó haragját.

Amikor azt olvassuk, hogy “az Ige testté lett”, ezt nem úgy kell értenünk, mintha az Ige átváltozott volna testté, vagy testtel keveredett volna össze. Amikor a Szűznek a méhét választotta a maga lakozásának templomáéi, Ő aki az Isten Fia volt, az embernek is Fiává lett, nem az anyagnak az összeolasztása, hanem a személyiségnek az egysége által. Mert mi azt állítjuk, hogy az isteni természetnek az emberi természettel való összekötése és egysége olyan, hogy mindegyik természet teljesen megtartja a maga saját lényegét, és mégis a kettő együtt alkot egy Krisztust. Ha az emberek között egyáltalán van valami, ami ehez a nagy titokhoz hasonlítható, akkor úgy látszik, hogy maga az ember nyújtja a legalkalmasabb hasonlóságot; mert hiszen világos, hogy ő is két lényegből áll, amelyek közül azonban egyik sem zavarható össze a másikkal úgy, hogy meg ne tartaná a maga saját külön természetét. Mert a lélek nem a test, sem pedig a test nem a lélek. Mégis ami ebből a két külön részből van, az nem több mint egy ember. Két különböző természet egyesült benne, hogy egy személyt alkosson. Az írások hasonló módon beszélnek Krisztusra vonatkozólag. Neki gyakran olyan dolgokat tulajdonítanak, amit csak az Ő emberi természetével lehet kapcsolatba hozni; máskor viszont olyan dolgokat, amik különösképpen csak az Ő istenségéhez tartoznak; és nem ritkán olyan dolgokat, amelyek mind a két természetét magukba foglalják, de különvéve bármelyikkel is összeférhetetlenek volnának. És a Krisztusban meglévő két természetnek ezt az egységét oly gondosan hangsúlyozzák, hogy gyakran az egyiknek tulajdonítanak olyasmit, ami a másikhoz tartozik — amely sajátos kifejezésmódot a régi írók a sajátosságok közlekedésének neveztek.

Az összes szentírásbeli helyek közül, amelyek Krisztus igazi lényegét nyilatkoztatják ki, a legvilágosabbak azok, amelyek mind a két természetet együtt foglalják magukba; az ilyenekben János evangéliuma bővölködik. Mert nem az ő isteni vagy emberi természetére külön- külön való útalással, hanem e mindkettőből összesített személyiségre vonatkoztatva találjuk itt azokat az állításokat, hogy az Atyától ha- (Folytatás a 13.-ik oldalon)