Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-12-01 / 21. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 “Óh Lesbia, élj az élvezetnek, Feledd, mit bölcsek mondanak, Kincset ér minden pillanat: Szerelmesek — veszni egyet se hagyjanak. Nyugvó nap fényében születünk, S mikor e rövid életnek vége, Elalszunk s többé nem ébredünk, Minden történetnek végül egy a vége.” Tud-é ennél többet nyújtani korunk vágyaktól kinzott materiálizmusa és a nagy semmibe néző atheizmusa? Reménység nélkül élni annyi, mint Isten nélkül élni és meghalni. De ha az élet nekem Krisztus, akkor a meghalás nyereség. Minden nélkül tovább élhetünk, csak Krisztus nélkül, Isten nélkül, reménység nélkül nem. Azért énekli a hivő magyar minden pogány liránál szebben: “Nálad nélkül Te Egyetlen Oly kietlen itt a földön életünk! Óh közöld hát nagy irgalmad S add át magad, édes Jézus, minékünk! Gyógyítsad meg sebeinket S vezess minket, mig majd Tehozzád jutunk.” A SZŐLLŐSKERTBŐL A VIRÁGOK KÖZÉ Irta és elmondta Dr. Nagy János a presbiteriánus egyház diakónusa Halkszavu, csupaszív embertől veszünk búcsút ma, mert egy lelki harmóniában, Istennek tetsző hasznossággal eltöltött hosszú munkálkodás után őneki is kijár a megérdemelt nyugalom. Fájó szívvel, könnyes szemmel engedjük útjára és tudjuk, hogy a könnyes szemünkön keresztül önmagunkat sajnáljuk. Mert majd nagyon hiányozni fog nekünk élete párjával, munkájában hű társával együtt Hiányozni fog majd nekünk amint vasárnaponkint meghúzta az imára hivó harangot, amint szerető gondossággal rendben tartotta a kis templom körüli virágokat, gyepet; amint gyengéd kézzel letörölte itt a templomban a szószékre, a padokra leüllepedett port, hogy azután mély Isten-hitével, Krisztustól tanult türelmes szavaival letörölje lelkűnkről is az egész hét lázas sodrában ráülepedett salakot. Koncz Ferenc ezt tette ebben a kis gyülekezetben kilenc év óta szakadatlanul. Magával hozta ezt onnan átról, az óhazai kis falusi paróchia és a fehérre meszelt templomból, meg a nagy román nemzetiségi tengerbe plántált kis magyar kolónia missziós háztájáról; magával hozta az amerikai élet kemény, sokszor kérlelhetetlenül és meg- magyarázhatatlanúl kíméletlen sodrából. Amikor idejött közénk, már egy eredményekben gazdag élet állt mögötte. Sokat látott, sokat tapasztalt és meleg emberszerető szívének mégis uj volt, amit itt talált: magyart a magyarral, reformátust a reformátussal szemben. Az előző esztendők szenvedélyes gyűlölködései még ott zajlottak körülötte s mindenki azt várta szomorú emberi gyarlósággal tőle, hogy majd ő is beleveti magát ebbe a szenvedélyes gyűlölködésbe. S milyen nagy volt a csodálkozás, talán egyesek csalódottsága is, amikor a kis Kálvin János gyülekezet fehérhajú uj lelkésze nemcsak a szószéken mutatkozott Krisztus szószólójának, hanem az életben, a mindennapi életben is Jézus követője volt. Örökké mosolygó, sokszor gyermekien csodálkozó szemeivel, nyugodt, magabiztos állásfoglalásával mutatta az u- tat — Krisztus felé. Hogy is mondja Bódás János örökszép költeményében, az “Útjelző táblá”-ban: “Nap szúr, ver zápor, didergek a közöny fagyától, bűn-indák reám tekerőznek, rut vágyak hozzám dörgölőznek, vállamra néha varjú száll s fülembe azt kiáltja: kár, . . az élet sara rám frecseg, megsebeznek gonosz kezek, . . . Igen, őt is megsebezték gonosz kezek. De Isten őt nem azért küldte ide, hogy tovább korbácsolja a szenvedélyeket, hanem hogy lecsendesítse azokat. S ez sikerült is neki. Az elmúlt kilenc év alatt ennek a kis gyülekezetnek az életét nem korbácsolták fel a testvérharag, a teljesen jogosulatlan, a keresztyén hitet és nevet megcsúfoló felekezeti türelmetlenség viharai. Ha mások megkísérelték, folytatták, lelkűk rajta, feleljenek érte Isten és saját lelkiismeretük előtt. De Koncz Ferenc igazi papi lelkületén megtört minden kísérlet. Ő igazi lelki vezetője lett népének, aki életével csak úgy, mint szavaival a tiszta evangé- liomot hirdette és élte. És ha ennek a kilenc esztendőnek az eredményét le akarjuk mérni a Kálvin János gyülekezet szempontjából, akkor azt ebben a helyreállított lelki béké
