Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-12-01 / 21. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA a leplezői és szabályozói épen avégből, hogy kívülről ezt a bomlást a látszat szerint épülő és fejlődő kialakulásnak tüntessék fel.” Más szóval földalatti tűz ez, amely életeknek a gyökerét égeti el, de amelyet eltakarnak. Rák, amely szíveket roncsol szét, de amelyet letagadnak. Őrület, amelyet bölcsességnek mi- mikáznak. Ez az őrületből született hatalom most Magyarországot gyilkolta halálra egy világ sze- meláttára, megrettent kormányoknak és kormányfőknek tanúsága előtt, akik sírtak és sóhajtoztak, mig őket ölték, de tenni nem mertek. Mikor az utolsó fények is kialusznak a magyar bástyákon — mikor a kis iskolás fiúk kezéből is kihull a fegyver s mikor a harcmezőn az utolsó magyar asszony testét is véres cafattá marcangolja az orosz tank; — akkor majd a kommunizmus győzedelmes hiéna-kacagása megrengeti a világot. A még szabad országokban pedig az édesanyák szorosabban ölelik kisdedeiket keblükhöz. Mert, hogy beteljen az írás: “Odaáll az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye.” Az amerikai magyarok angyalának, egyházaink lelki közösségének pedig, izenjük, hogy a rettentő vértanuságokért, a magyar nemzet szegény megöltjeiért, soha egy percig meg ne szűnjenek hirdetni s bele sírni a világba: szabadságot kérünk a magyar népnek s igazságot Magyarországnak! ÉPPEN BETHLEHEMBE Dr. Henry van Dyke* A világ minden mestersége közül egy sincs tisztább, kellemesebb és illatosabb, mint az ácsmesteré. Barátságos anyaggal dolgozik. Ha jól ismeri azt és meg tudja érezni a sajátságait, készséggel engedelmeskedik a munkájának és magára veszi gondolatainak külső alakját — és lesz belőle szék vagy asztal vagy ágy, ablakráma vagy polc vagy mestergerenda. Persze jól kiszárított fára van szüksége, ami már nem görbül. Görcsök és keresztrostok bajt okozhatnak, mint az eredendő bűn az emberben; de gondosan vigyáz reájuk és elkerüli vagy legyőzi őket. Előbb a szemeivel becsüli végig anyagát, azután előveszi a szögmérőjét meg a lábmértékét. Számítása igazgatja az ujjait; ujjai vezetik szerszámait; szerszámai faragják bele akaratát a fába. Milyen jó illatok szállnak körülötte, amikor dolgozik! Mindegyik fából annak saját kellemes szaga: a terpentinfának meg a ciprusnak gyantás aromája; a puha, hullámos szövetű vadolajfa finom illata; a narancssárga, de belől sötétebb akácfának a gyönge, száraz édessége; a kemény, tömött kötésű tölgynek tiszta szaga és ritka alkalmakkor a fák királyának, Libánon cédrusának valamelyik drága darabjából az a fűszeres parfüm. József, a názáreti ács, büszke volt a mesterségére és szerette azt. December elejének egyik felhős reggelén ott dolgozott műhelyében: menyasszonyi ládát készített egyik gazdag szomszédjának rendelésére. A tartós szandálfából készített hosszú ládát szép simára gyalúlta és tölgyfa-szögekkel jól összefogta és most a tetejére készített valami díszítést. Homorí tó vésővel meg fúróval és reszelővei dolgozott ezen a tervén; nem madarakat vagy állatokat vagy emberi alakokat akart kifaragni, mert az ellenkezett volna a zsidó hagyományokkal; hanem kecses mintájú szőllőtőt, kanyargós ágakkal, széles levelekkel és gazdag fürtökkel. Ezt nem tiltotta a törvény. Hiszen szent jegy és jelkép is volt az! József régi éneket dúdolt, amíg faragta: “Mind boldog az, aki féli az Urat, Aki az Ő útaiban jár; Bizony, kezed munkáját eszed, Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőllő, Házad belsejében . . .” Térdig állott a forgácsokban, egészen elmerülve munkájában. Az ajtóból Mária hívta. Odanézett. “Férjem, elmegyek a falu kútjára, hogy megtöltsem vizes korsónkat. Egészen üres. Furcsa hírek szállingóznak a szomszédok között. Az asszonyok mind ott lesznek a kútnál; majd ők megmondják nekem, hogy mi az újság.” “Az biztos, hogy megmondják”, felelte az ember. “Ők mindig tudják, hogy mi történik — sőt gyakran még többet is. De vigyázva járj, kedvesem! Meg ne erőltesd magadat a nehéz korsó emelésével!” Mária valóban egész csoport asszonyt meg leányt talált ott a tisztavizű forrás mellett, ami a piactér mögött a kőboltív alól csörgedezett; mindnyájan korsóikat és egyéb edényeiket töltötték és közben ugyancsak járt a szájuk. Tőlük meghallott minden pletykát, és végre azt az újsághírt is, amitől ő félt. Azok mindnyájan kíváncsian tekintettek rá és azzal a féloldali nézéssel, amivel az asszonyok szokták fogadni azt, akiről éppen beszélgettek, mielőtt közéjük érkezett. De azért nyájasak voltak hozzá. Sőt bizonyos fokú sajnálkozás is volt tekintetükben, amikor közölték
