Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-12-01 / 21. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA szabadsága veszélyben volt, akkor a vallás szabadságát is megsemmisülés fenyegette. íme, a reformációban, annak apostolaiban, gályarabjaiban és bajnokaiban az árvákhoz megtérő Jézus jött vissza ismét a szenvedő magyar néphez, hogy azt visszavigye a szabadúlás és megtartás útjára. Drága nekünk ez a vallás, amelynek sorsa annyira hasonlít a magyar nép sorsához, drága nekünk a múlt minden köve, drágák a hősök, akiknek a szivéből sarjadt a múlt, drága a szenvedések és diadalok hosszú láncolata, templomaink és a mai októberi ifjakat lelkesítő iskoláink könnyel-vérrel áztatott fala, drága az öreg Biblia, drága a Zsoltároskönyv, drága a Heidelbergi Káté, drágák a szent szokások, drága nekünk minden, ami minket ezen a földön magyar reformátusokká tesz. Drága, de csak annyiban drága és csak azért, mert mindennél drágább nekünk Az, akinek dicsőséges arca azokból felénk ragyog. Mindennél drágább nekünk az Isten, aki mindeddig megtartotta a mi népünket. A mi Istenünk ígéretet megtartó Isten. Nem azért segített meg bennünket száz veszélyben, hogy a százegyedikben magunkra hagyjon minket. Ma egy nemzet sikoltása ostromolja az égi és földi trónusokat. Jól esik tudni, hogy végre nagykövetek tanácstermei megnyílnak egy nemzet könyörgése előtt. Ennél is fontosabb azonban, hogy bibliás népünk imája odajusson a könyörülő Istenhez, mert hiába hallgatna meg bennünket a Nemzetek Tanácsa, ha Isten meg nem hallgatna bennünket. Egynéhány nappal ezelőtt levél érkezett szülőhazánk földjéről egy lelkipásztor testvérünktől. Levelét ezzel a kéréssel zárja: Olvassátok el új énekeskönyvünkben a 385. éneket, azután pedig imádkozzatok. A zsoltár így szól: “Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról A nagy siralmat, kit Jeré- miás régen irt zsidókról. Mert örökségünk tőlünk fordula pogány nemzetségre, Mi lakó helyünk szállá mi .rólunk idegen népekre. Megszomjuhozván, a mi vizünket drága pénzen isszuk; Nagy fáradsággal bégyüjtött fánkat immár áron vesszük. Kegyetlen szolgák nagy dühösséggel rajtunk uralkodnak; Nem találhatunk már reménységet szabadulásunknak. A mi szívünknek minden öröme már el- fogyatkozék, Gyülekezetünk nagy siralomra fordula s változék. Nagy bánat miatt mi szívünk, lelkünk igen keseredék, És a mi szemünk siralom miatt mind megsetétedék. Te pedig, kegyes, irgalmas Isten, örökké megmaradsz, Te országodban, birodalmadban örökké megállasz. Téríts tehozzád, és mi megtérünk, kegyelmes Úr Isten! Újítsd meg immár napjainkat, mint régi időben.” Te pedig, amerikai magyarság: imádkozzál! Jussál öntudatára fenséges hivatásodnak. Szedd össze a széthulló csontokat, kösd egybe a széteső kévét. Hirdesd az igazságot, amelyet a nagy reformátor elhaló ajakkal suttogott be a világba, amelyet történelmünk menydörgő • szóval ad vissza: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik! Vidd szét ez országba, rázd fel a közönyt, biztasd a félénket, ragadd meg a szíveket, gyújtsd fel a lelkesedés lángjait, mindenek felett pedig az örökkévaló Isten előtt meghajolva cselekedj! Fogadd el Istent Uradnak, Krisztust szabaditónak, csatlakozz áldott Szent Fia kicsi seregéhez, a félelem nélküli sereghez, amelynek jelszava: “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? . . .” ÁMEN. FÚJ A HIDEG KELETI SZÉL Fúj a hideg keleti szél itt a kopár tájak felett s kékre marja a magasban felhős, borús magyar eget. Fúj a hideg keleti szél, sírnak=rínak a faágak, fölöttük a kóbor varjak keseregve messze szállnak. Fúj a hideg keleti szél . . . Rab magyarok sóhajtása tán e vészes vad fergeteg, mely a rabság láncát rázza . . .
