Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-12-01 / 21. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 REFORMÁCIÓI ÜNNEPLÉSÜNK A MAGYAR TRAGÉDIA NAPJAIBAN Bertalan Imre passaici lelkészünk NEW YORKI ÍGEHIRDETÉSE “Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik . . (Máté 10:28.) Olyan időben gyűltünk egybe e szépséges boltozatok alatt, ünnepelni a reformáció 439.-ik évfordulóját, amely talán a legkevésbbé alkalmas az ünnepi hangulatra. Hiszen az ünnep az emberi léleknek nagy felszabadúlása a mindennapi élet súlyos terhe alól. Ma pedig ilyen értelemben vett ünneplésről szó sem lehet. A szív szinte roskadozik a származásunk földje felől hozzánk érkező hírek súlya alatt. A lélek szárnyai megtörve — riadtan repdesnek Isten kegyelmének királyi trónusa körül. És mi mégis egybegyűltünk, hogy most, midőn szabadságharcos hősök hulló vérével Írják történelmünk legújabb piros-betűs ünnepét — élethalál harcában vérző népünk számára Istentől biztatást nyerjünk. Egybegyültünk, hogy jelenünk és jövőnk nagy kérdésében választ kapjunk a történelem Urától. Mint magas hegyláncok égbenyúló ormai, úgy vesznek körül bennünket ezen a napon a megemlékezés hegycsúcsai. Mert bizony hegycsúcsokat, óriásokat formál az egyszerű emberből egy-egy újra megtalált igazság. Közülök melyikre nézzünk, kihez forduljunk fájdalom porában vergődő lelkünk felemelésére? Ha békésebb napokat élnénk, talán Luther Mártonra tekintenénk, amint harsány hangon kiáltja világgá a reformáció jelszavát: “Sola Fide”, Egyedül hit által üdvözülünk. Vagy Kálvin János felé tekintenénk, aki óriási betűkkel Írja Európa derengő egére a református világnézet summáját: “Soli Deo Gloria” — Egyedül Istené a dicsőség! Mégis úgy érezzük, hogy ezen a napon figyelmünket egy harmadik reformátorra, Zwingli Ulrichra kell fordítanunk. 1531 december 11.-én ott találjuk őt a kappeli csatatéren egy véres, tépettruháju szervezetlen tábor közepette. Fején sisakkal, oldalán karddal, ajakán az Isten igéjével előbb harcra lelkesíti híveit, majd a sebesültek — közöttük fogadott fia és sógora — ápolására siet. Miközben őket vigasztalja, egy dühös katona fejére orvúl halálos csapást mér. Az apa elhal a fia testén, de a vértől borított reformátor ajkai még mindig a Szentirás szavait rebegik: “Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik.” Kezeit az égre emelve könyörgött, mig az elvetemült katonák lábai halálra nem tapodták. Nem is annyira a bajnok reformátorra tekintünk, sokkal inkább a kappeli csatatér visszhangozta Igére hallgatunk, mert úgy érezzük, hogy ezt a kiáltást az Alpesek világánál is jobban felfogta s évszázadokon keresztül éles zengéssel visszhangozta a Kárpátok koszorúzta magyar föld: Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg! Lássuk meg testvéreim ez ünnepélyes pillanatban, mennyire nekünk szól, mennyire a mi történelmünket világítja meg a felolvasott Ige. Hiszen századokon keresztül ez volt a sorsunk. Mindig és mindenek ezt tették népünkkel. Életére törtek, testére emeltek kezet. A török, tatár nyila, a későbbi ellenség modern fegyvere mindenkor népünk életét kereste. Mohi puszta, Mohács, Világos, Trianon, a második világháborút követő esztendők szomorú eseményei, az elmúlt hat nap eseményeiről beszámoló híradások, mind — mind erről szólnak: a magyar testet meg akarják ölni. Ez történt Mohácsnál is. Nemzeti létünk örök temetőjének látszott a törökkel vívott gyászos emlékezetű ütközet. A nemzet színe- virága elpusztúlt királyával együtt a csatamezőn. Az ország vezetők nélkül, a védőhadsereg hiányában teljesen ki volt szolgáltatva a martalócoknak. Ezek rabigába hajtották az ország legnagyobb részét, rabszíj jra fűzték deli fiait és 150 esztendőn keresztül keserű, szenvedésekkel teljes hódoltságban tartották a népet. De amikor a legárvábbnak érezte magát a magyar, akkor csendült fel az ország legkülönbözőbb részein: a Dráva mentén, a Balaton partján, Buda, Debrecen tájain, a pataki vár tövében, Erdély és a Felvidék ipari városaiban egy jóleső hang, a tiszta evangélium vigasztaló, biztató hangja azoknak a magyar reformátoroknak ajakán, akiknek képében maga Krisztus járt a vesztett csatatereken. Odaadták a csüggedt nép kezébe az ékes magyar nyelvre fordított Bibliát. Ismét felcsendültek Szent Dáyid gyönyörűséges zsoltárai, amelyek olyan fájón fejezik ki a népnek bűnbocsánat, sza- badítás, a kegyelmes Úristen utáni sóvárgását. Szegény emberek egyszerű gyermekei, tudományszomjas lélekkel sietnek Wittenbergába és Genfbe és a Dévai Biró Mátyások, Méliusz Juhász Péterek rohanva sietnek haza, hogy magyar Lutherek, magyar Kálvinok, apostolok és mártírok legyenek. S míg a csüggedt nép lelkét Istenhez fordítják, lerakják alapjait a magyar nemzeti művelődésnek és irodalomnak. Szavukra előállnak az idegen rabigát összezúzó Bocskai, Bethlen és a Rákócziak, és ime, attól kezdve szabadság és vallásszabadság egy bölcsőben ringottak. Mikor az egyik virágzott, a másiknak is aranykora volt. Mikor a nemzet
