Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-15 / 20. szám
V 2 REFORMÁTUSOK LAPJA éneke mondta: “mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti fölöttük szárnyait, felveszi őket és tollán emeli őket. Boldog vagy Izráel: nép, akit az Úr véd!” — Háromezer esztendővel később sokkal kisebb embercsoport érkezik el uj hazájának határához. A Jordánnál sokkal- nagyobb vízen jöttek át, parányi hajójukon, minek éppen most készül pontos mása, hogy megismételjék rajta a háromszáz évvel ezelőtt megtett útat. Őket is az űzte ki régi hazájukból, mert tisztábban ismerték és hitték az Istent, mint környezetük — és szabadok akartak lenni vallásuk gyakorlásában. Az első hónapok és évek szörnyű küzdelmeiben kis csapatuknak harmadrésze életét vesztette; nem volt köztük egyetlen család sem gyász és nyomorúság nélkül — és mégis — mihelyt első termésüket betakarították: hálandó ünnepre gyűltek össze és szívük mélyéből megköszönték az Úrnak hozzájuk való nagy kegyelmét. És az Úr, a hűséges Isten, mint a fészkén felrebbenő sas, kiterjesztette szárnyait fiai felett és felemelte őket és boldog néppé tette, olyanná, akit az Úr véd! Abból a kicsiny csapatból háromszáz esztendő alatt a világ legerősebb nemzetét hívta életre; áldásainak legjavát halmozta reájuk, megnőttek számra, gazdagságra, hatalomra nézve egyaránt. Amikor olyan időt éltek, hogy köztük sokan elfelejtkeztek Istenről: legnagyobb elnökük figyelmeztette őket, hogy nem saját bölcsességük vagy kiválóságuk hozta reájuk az áldásokat, vallják hát meg bűnüket és bánatos alázatossággal bízzák rá magukat megint Isten irgalmasságára és bocsánatára, mert csak az a nemzet lesz áldott, amelyiknek az Istene az Úr. (Lincoln.) Azóta hűségesen megtartja a nemzet Hálaadás Napját. Mert nem lehet háládatosság nélkül élni, mert szüntelen körülöttünk van az Isten hozzánk való kegyelmének számtalan bizonysága. A Teremtő és a Megváltó Isten körülvesz, amerre csak járunk. A természet gazdagsága, gyermekeink tiszta kacagása, reménytkeltő if- jaink bátor éneke, az öreg ember nyugodt bizalma, és annak az Országnak a látása, ahol nem lesz szükség helyreigazító forradalmakra — mindez és oly sok más hasonló kijelentés abba a légkörbe emel, ahol nem lehet háládatosság nélkül élni. Háládatosságunk aszerint növekszik, amint mindig jobban megismerjük Istent. Úgy is mondhatnánk, hogy Istent keresésünknek a háládatosság a jutalma. Mert mennél tisztábban látjuk Megváltónk szépségét, jóságát, kiválóságát, annál jobban növekszik iránta való súgárzó örömünk. Nincsen félelem többé arra nézve, aki Isten dicsőségét szemléli. Úgy oszlik el előle minden aggódás, mint ahogy a felkelő nap elűzi az éjszaka sötétségét. És minden hajnalunk ilyen ragyogó nappá lesz, ha Hálaadás Napjaként szenteljük azt meg. Hogyan? Énekelve. Nem is lehet máskép elmondani azt a nagy hálát, amit érezünk, csak énekelve Isten dícséretét. Magunkban is, de főként a gyülekezetben: “Adjatok hálát az Istennek, Imádkozzatok szent nevének! Hirdessétek dícséretét, És minden jó téteményét; Beszéljétek a nép előtt Nagy csodáit, melyeket tött.” HALAADAS NAPJAN Félre most mindennel, Hogy zengjen a hála Fel a jó Istenhez, Ki e földet áldja. Van puha kenyerünk, Ruhánk is van elég, Van meleg otthonunk — Mind megadd az Ég. Van kenyerünk bőven, Másnak is termett itt: Ad az éhezőknek Testvéri igaz hit. Lobog a szabadság Csillag-lobogója, Egyenlő testvér itt Mind e föld lakója. Áldott légy Istenünk, Mind e gazdagságért, Dicsértessék neved E föld sok javáért. Köszönjük Tenéked Ez áldott szép hazát: Áldd meg minden népét, Áldd meg Amerikát! Hörcsik József
