Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-11-15 / 20. szám
fUM GfiUEtt USSAfif EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH Volume LVI., Number 20. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Nov. 15, 1956. HÁLAADÁSNAPI GONDOLATOK Nemzetünk legszebb ünnepéről helyesen mondták, hogy a legkeresztyénibb és a leg- világiabb ünnep. Világi, mert nem tartozik egyetlen felekezethez vagy valláshoz sem, az ország elnöke rendeli el és nagyon sokan nem látnak benne egyebet, mint pulykaebédet, football-] átékokat és parádés felvonúlásokat. De keresztyéni ünnep is, mert egyetlen értelme és jelentése vallásos gondolat: annak a megfontolása, hogy a föld minden termése és áldása Istentől jön, aki teremtette a földet és aratással jutalmazza a szántóvető munkáját. Keresztyéni ünnep, mert a hálaadás állandó kötelessége a keresztyén embernek: “adjatok hálát mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek és Atyának”, figyelmeztet az Úrnak mindegyik apostola. Sőt ha még jobban vizsgáljuk, megelőzte ez az ünnep a keresztyénséget is. Az ótesta- mentom népénél a hálaadásnak olyan fokát találjuk, aminőt csak nagyon kevés keresztyén múl fölül, ellenben annál több marad messze mögötte. A zsidók hálaadása ott kezdődött, hogy előbb elismerték az Isten jogát minden vagyonuknak a tizedrészéhez, és csak miután ezt megadták az Úrnak, azután következett a ténvleges adakozásuk bármilyen vallásos vagy jótékony célra. Milyen más volna a világ sora, ha az ujtestamentomi népek is mind hasonlóképpen cselekednének! Hogy miiven döntő jelentősége van a hálaadásnak a nemzetek életében, azt két jól ismert példa kellőkéopen megvilágítja. Vegyük jól fontolóra tanúlságaikat. Mindegyik azonos nil- lanatból, a nemzet elindulásának időpontjából szól hozzánk. A két példa között háromezer esztendő távolsága áll — ami még jobban megerősíti tételünk igazságát. A százhúsz éves öreg Mózes mondia Móáb mezején utolsó rendelkezéseit, mielőtt fölmenne Nébó hegyére, meghalni. Emlékezteti népét Istennek csodálatosan megnyilatkozott kegyelmére, ahogyan végigvezette őket “tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján”. Most pedig beviszi őket a megígért “jó földre, bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földjére; búza-, árpa-, szőllő-, füge- és almatermő és méztermő földre, ahol semmiben sem fognak szűkölködni”. De halálos komolysággal figyelmezteti őket arra, hogy egész jövőjük attól fog függni: megtartják-e az Úrnak elébük adott törvényeit és parancsolatait és kitartanak-e mellette hálá- datosságukkal? “Emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert Ő az, aki erőt ád néked! Amikor eszel és jóllakol és szép házakat építesz és lakozol azokban és minden jószágod megszaporodik: fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről és őrizd meg parancsolatait, hogy az Ő útján járj és Őt féljed!” Még azt is megmagyarázza népének, hogy miért bánt velük az Úr olyan szigorúan a negyven évi sanyargatás alatt. Azért, hogy megpróbálja: “hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben: vájjon megtartod-e az Ő parancsolatait vagy nem? Amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fényit meg téged az Úr, a te Istened! Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, mintha minden népnél többen volnátok — mert minden népnél kevesebben vagytok — hanem mivel szeretett titeket az Úr: azért szabadított meg téged; téged választott ki, hogy saját népe légy neki, minden nép közűi e föld színén, hogy megtudjad, hogy az Úr a te Istened, Ő az Isten, a hűséges Isten, aki megtartja az irgalmasságot azok iránt, akik Őt szeretik és az Ő parancsolatait megtartják.” Ennek a népnek az egész története azt bizonyítja, hogy amíg nemzeti léte alapítójának ez utolsó intéseit betartotta Izráel, mindaddig az Úr is kegyelmesen megtartotta — sőt mert a “szent mag” mindig hű maradt hozzá: még máig is tartja őket — úgy, amint Mózes
