Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-10-15 / 18. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA hódítania. Még amikor mindenki megismerte helyességét és elfogadta törvényességét: még akkor is megmaradt mellette a püspöki rendszer egészen napjainkig — tagadhatatlanúl korlátozva az egyháznak tisztán demokratikus kifejlődését. Volt azonban a magyarországi protestántiz- musnak még egy kezdeti alkotása, ami ezeréves nemzeti történelmünknek néhány legfényesebb lapját ragyogja be. Ez volt az erdélyi fejedelemség. A reformáció alkotta meg, bár az ellen- reformáció kényszerítette rá, aminthogy aztán a megszűnését is ugyanannak a bécsi nyomásnak köszönhette. Tényleges élete alig tartott tovább egy századnál — a többi már csak ittmaradt árnyéka volt az addig ragyogó fénynek. Minthogy pedig az az évszázad már túlesik a reformáció itt tárgyalt kezdeti századánál: ennek eseményeit, Erdély dicsőséges és tragikus történetét most itt nem tárgyalhatjuk. Nevét és történelmi jelentőségét azonban föl kellett sorolnunk a magyar reformáció kezdeti alkotásai között, és pedig nemcsak pusztán teljesség kedvéért, hanem azért is, mert Erdély nélkül nem lehet meglátni a reformációnak a magyar történelemre és a magyar lélekre gyakorolt hatását. Erdély mutatja meg, hogy mivé fejlődött, hová emelkedett a magyar jellem a Magyar Vallás vezetése alatt. Az eddig már említett nagy nevek mellé odasorakoznak a magyar történelem legtündöklőbb nevei: Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Lorántfy Zsuzsánna nevei, sőt még a II. Rákóczi Ferencé is, akit még a katholikus egyházban is tudott az igazság útján vezetni ez az evangéliumi szellem. Úr Isten — hol van még ehez fogható fénylapja a világ történelmének?! Sehol nincsen. A legszörnyűbb szorongatás között, a folytonos élet-halál harcban, amit három fronton kellett egyszerre vívni, hová emelkedett a magyar! Hazája földjét a töröktől védeni azzal a nyolvannyolc földvárral, amit a szükség hányatott föl vele; alkotmányát saját királyával szemben, aki Európa szedett-vedett csőcselékét hozta rá gyilkos hóhérúl; és végűi a hitét az olyan királyokkal meg Rómával és főpapjaival szemben, akik inkább akarták, hogy Magyarország földjén farkasok és rókák kóboroljanak, mint hogy eretnekek lakjanak. E három fronton egy évszázad alatt hétszer kellett fegyvert fognia annak a szegény magyarnak, akinek erre saját alkotmánya adott sza- badlom-levelet még 1222-ben. És ontania azt a drága magyar vért, amiből aztán, e hét háború végén, alig maradt több, mint amennyivel kilencszáz esztendővel előbb ezt a végzetes földjüket hazájukúl kiválasztották. — És ebben a sokszoros élet-halál harcban az a Magyar Vallás fölibe emeli egész Európának. Mert amit a német protestáns rendek csak esztendők véres háborúi után tudtak kierőszakolni az augsburgi békében (1555.), azt az erdélyi rendek minden erőszak nélkül tették bele az ország alaptörvényébe a két évvel később tartott tordai országgyűlésen, biztosítva mindenkinek a teljes szabadságát arra nézve, hogy az ország törvényei által elismert három vallásfelekezet közűi melyikhez akar tartozni. (Fentebb már idéztük e törvény szavait.) Hasonló volt ez az eset ahoz, amit a magyar lélek háromszáz évvel később vitt véghez: amikor eltörölte a jobbágyságot és a hűbériségnek minden maradványát — egyetlen csepp vér nélkül, holott ugyanezt a művelt francia csak egész főnemességének a kiirtása árán tudta megtenni! Befejezés: Maradjunk mindvégig a MAGYAR VALLÁS hívei! Amíg a MAGYAR VALLÁS születésének történetét ilyen sietős és szegényes vázlatban összeállítottam, két gondolat nehezült telkemre állandóan. Az egyik az volt, hogy miért állott meg a reformáció terjedése közöttünk? Ha az evangéliumi hitnek e legtisztább és legmagasabb fokú formája annyira megfelelt a mi gondolkozásunknak és lelkületűnknek, hogy fajtánkból az embertípusnak legnemesebb példányait tudta kitermelni: akkor miért engedtük megszakadni ennek a hitnek az elterjesztését? Miért nem tartottuk minden feladatunknál sürgősebb és fontosabb kötelességnek azt, hogy fajtánk minden egyes tagját elvigyük ehez a tiszta életforráshoz? Ha mindannyian ebből ihattak volna: az egységes magyar nemzetet nem tudta volna megdönteni a pokloknak minden kapuja sem! Feleletül persze azt kapom, hogy a reformáció idején a török szorongatta szülőhazánkat és e nagyobb veszedelemből próbáltak őseink úgy menekülni, hogy ideiglenesen megalkudtak a kisebbikkel: vallásszabadságért folytatott harcaikat békekötésekkel fejezték be, amiknek az ígéretei biztosítékot nyújtottak vallásuknak szabad gyakorlására. A történelem azonban más feleletet ad: a távolból jött török hódítás éppen úgy összeomlott, belülről, idővel, mint ahogy összeomlott a szintén két világrészre dagadt mongol hatalom, vagy ahogyan össze fog omlani az ugyanazon földterületen felduzzadt orosz terpeszke-
