Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-08-15 / 14. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 CSAK FÜLEK-NYELVEK JUTNAK MENNYBE? Irta: Dr. Takaró Géza Gyermekkorunkban még úgy beszéltünk Magyarországról, hogy Kárpátoktól Adriáig terjed. De már akkor elkezdődött a népfogyatkozás. Mindig többen hagyták el a hazát, messze költözve az Adria Magyar Tengerhajózási Részvénytársaság hajóin. Ma se Kárpátok, se Adria. Van egy másik érdekes folyamat is, melyben Adria hagyja el Adriát. Adria először is egy régi város, melyről a tengert elnevezték. Már az etruszkok idején híres volt kikötője. Hajósai külön céhbe tömörültek a cézárok korában, keresztyén időszámításunk kezdetén. A tenger, amelyben éppen úgy nincsen változás, mint Teremtőjében, télen-nyáron mérsékelte az éghajlatot, hordta hátán az élelemmel megrakott hajókat a város lakóinak, nyári alkonyaikor hűs szellővel simogatta az elfáradt emberek venejtékes homlokát, akik csillagos estéken boldogan hallgatták a partokat csókolgató szelíd hullámok rejtelmes beszédét. Nem sejtették, hogy már akkor folyamatban volt egy mélyreható változás. A két folyó, a Pó és Adige, melyek között terül el a város, állandóan hordta le a hegyekről a törmeléket, eliszaipolva a kikötőt s az egész völgyet. A föld mindig beljebb nyomult a tengerbe, a város mindig távolabb esett a tengertől, amelynek hangja lassan elhalt. Ma a Jézus-korabeli Adria városa tizenhárom mérföldnyire van már az Adriai tengertől. A lakosság megnövekedett, de a tenger áldó hatását nem élvezi, szavát nem hallja többé. Nem igy járt-é a Jézus-korabeli hitélet is? Nem távolodott-é el a mai keresztyénség az eredetitől? Mennyit hall Annak hangjából, akinek “szava olyan, mint sok vizek zúgása”? Mindig kevesebbet fogyasztunk az Élet Kenyeréből és többet az ember-kotyvasztotta csemegékből. Szemünk-fülünk habzsolja a TV-k és éjjeli mulatók zagyvaságait, melyeket az erkölcsrendészet vigyáz és megenged, mialatt szivünk sóvárog tiszta öröm és vigasz után. Szólíts meg valakit az utcán, akármelyik városában a keresztyén nyugatnak: Mondja, mit ért az alatt, hogy — “élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”? ... Ki tudnád állani a kérdezett nézését vagy megjegyzését? Az eltávolodás és visszaesés mindjárt az első században elkezdődött. Orcapirúlással olvassuk Péter második levelét. Finom társaságban az illemszabályok ellen vétenénk kifejezéseivel, amikor azokról ir, akik “szabadságot Ígérnek, holott ők magok a romlottság szolgái. Jobb volna rájok nézve, ha meg sem ismerlek volna az igazság uljái, mint hogy megismervén elpártoljanak. Betelt rajtok a példabeszéd: visszatért a megmosódott disznó a fertőbe.” Látszat szerint minden rendben volt, mikor valakit álmában végigvezetett az angyal a templomban. Látta az orgonista kezeinek bravúros mozgását, de hangot nem hallott. Az énekkarmester dirigált, majd a gyülekezet is felállt, ezer ajak mozgott, de maradt a halotti csend. A pap a szószékre lépett, kifogástalan gesztusokkal kisérte hangtalan beszédét. Az álmodó kérdőleg nézett égi vezetőjére. Ez megértette. — Semmit nem hallassz, mert Isten számára nincs mit hallani. Ezek itt Istentiszteleten vannak elfoglalva, de csak a formájával. Hallgass csak ... A nagy csendben vékony gyermekhang ezüstcsengése: “‘Mi Atyánk, ki vagy...” Odébb egy asszony alig hallhatón sirdogál . . . Bolond álom? Cinikus túlzás? Haliga! Valaki jár az arany gyertyatartók között. Ajkai mozdulnak. Hangját is halljuk; nem nyomhatja el a lármás világ: “Tudom a te dolgaidat . . . Első szerelmedet elhagytad, térj meg . . .” Templomról templomra jár. “Az a neved, hogy élsz, de halott vagy; vigyázz, erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak. Azt mondod, gazdag vagyok s nem tudod, hogy szegény és vak vagy; végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, mint ezek. ..” És megy tovább, túl Smirnán és Filadelfián — az Adria felé. Megáll a Duna mellett: “Tudom a te, dolgaidat, szegénységedet, de gazdag vagy, nem félve azoktól, amiket szenvedned kell. Imé a Sátán egynéhányat közüle- tek tömlöcbe vet. Mivel megtartod az én beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön.” Japánból hazatérve elmondották gyermekeink, hogy az első katonai Istentiszteleten a lelkész szóvátette a felekezeti széttagoltságot: “egy tucat-féle keresztyén vallást hirdetünk, mikor a japánoknak egyhez sincs túlnagy étvágyuk.” Miért térnek vissza már is a régi császár-isten valláshoz és élethez? Hiroshimát nem tudják feledni, vagy a leányanyák megszámlálhatlan ezreit? Talán eszükbe jut az a szegény japán, aki az égben két különös dolgot látott. Nagy rakást mindkettőből. — Mik ezek? — kérdezte. — Fülek. Olyan embereké voltak, akik mig a földön éltek, hallották, mit kell tenniök, de eszük-ágában sem volt ezt komolyan venni. Ezért haláluk után csak füleik jutottak mennybe. — Hát ezek itt micsodák? — Nyelvek. Olyanoké voltak, akik ékes nyelven el tudták magyarázni másoknak, hogy miként kell élni, de maguk ezt elmulasztották, így csak nyelvük jutott mennybe.
