Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)

1956-08-15 / 14. szám

8

REFORMÁTUSOK LAPJA

egy ezredéven át, minden országban császárok és királyok által kormányzott államokban élt, és ha az uralkodóház fölött érvényesítette a maga befolyását (ami a római hitrendszer alatt egyáltalán nem volt nehéz feladat), akkor tulajdonképpen az egész állam kormányzása a kezébe került. így történt ez minden olyan országban, ahol Habsburgok uralkodtak (Spanyol- és Olaszország, Ausztria, Magyarország, nyugatrómai német császárság, délamerikai spa- nyol gyarmatok, stb.). Könnyen érthető tehát, hogy Róma mindenütt arra biztatta híveit, hogy engedelmeskedjenek az uralkodóházaknak, melyek viszont neki engedelmeskedtek: az állam legyen az egyház szolgája. így lett a római egyház ezekben az országokban “államvallássá”. Az is érthető volt hát, hogy a reformáció felléptével minden erejét latba vetette, hogy ezeket az uj felekezeteket elnémítsa (Spanyol- országban sikerűit is, az inkvizíció borzalmas tömeggyilkolásai árán). Magyarországon is élethalál küzdelem folyt az első két században; akkor aztán Róma taktikát változtatott és a véres háborúk helyett más eszközöket vett alkalmazásba, amikről szomorúan megállapíthatjuk, hogy azokkal sikeresebb volt, mint a nyílt üldözésekkel. De csak a legújabb korban szűnt meg az a megkülönböztetés, amit a törvény is elismert: a megtűrt és bevett vallásfelekezetek között; és csak az összeomlás romjai alatt lett — a nyomorúságban — egyenlővé mindegyik felekezet.

A protestáns felfogás

Vannak, akik abban látják az igazi vallás- szabadságot, hogy “egyik vallás éppen olyan jó, mint a másik”. Mondanunk sem kell, hogy mi evangéliumi protestánsok a leghatározottabban szemben állunk ezzel a hibás felfogással. Viszont azonban azt sem ismerjük el, hogy az isteni igazságot vagy az isteni tekintélyt vagy az uralkodásra való hatalmat az Isten akár Jézus Krisztuson akár apostolain keresztül Rómának, vagy akármilyen más emberi intézménynek adta volna át. Az isteni igazságot csak a SzentLélek közvetítheti, és pedig — csakúgy mint Jézus Krisztus tette földön járta alatt — egyedül rábeszélés útján. Senki sem részesülhet abban valami gépies módon, hanem egyedül csak a Szentírás szorgalmas kutatása által, azokkal együtt imádkozva, akik megszabadúltak “a romlandóság szolgaságából az Isten gyermekei dicsőségének szabadságára”. (Róm. 8:21.) A protestáns szótárban tehát egészen mást jelent a “vallásszabadság”, mint Róma szótárában; Róma szerint a vallásszabadság azt teszi, hogy kiki szabadon gyakorolhatja a római vallást, mert az az egyedül igaz vallás, minden más vallás nem is vallás, hanem csak tévedés.

Ezzel ellentétben a protestánsok értelme szerint a vallásszabadság azt jelenti, hogy mindenki szabadon választhatja meg a maga vallását vagy egyházát, szabadon hirdetheti a maga hitét és imádhatja aszerint Istent, és szabadon próbálhat másokat is megnyerni a szerinte legjobbnak tartott vallásnak. Az evangélizálásnak ezt a jogát az állam sem csökkentheti, sőt abba semmiképen bele nem avatkozhatik mindaddig, míg az másokat nem sért vagy az államot nem veszélyezteti. A protestáns hitterjesztésnek tehát az egyetlen alapja (mint ezt Krisztustól tanúltuk és a SzentLélektől látjuk) egyedül a rábeszélés — tehát nem más felekezetűeknek az elnyomása vagy éppen jogaiktól megfosztása vagy kiváltságokkal és előnyökkel való megvesztegetése. (Ez utóbbi módszert használta Róma Magyarországon olyan eredményesen, hogy a reformáció után egy emberöltő alatt majdnem teljesen protestáns hitre áttért nemzetnek a két-harmadrészét sikeresen visszatérítette: a főnemességet megvesztegetéssel, jobbágyaikat pedig erőszakkal, azon hírhedt elv alapján, hogy “akié a föld, azé a vallás”.)

Természetes, hogy a protestáns felfogásnak — a mindenkivel szemben türelmes vallásszabadságnak — is lehet és meg is van a káros túlzása: a közönyösség, aminek éppen korunkban oly végzetes következményeit láttuk és látjuk. Hogy mit tartson az evangéliumok tanítását követő keresztyén egyház a maga számára szükséges szabadságnak, azt nagyon jól határozta meg már az 1937-ben tartott oxfordi konferencia a következőkben:

“Ahoz hogy az egyház betölthesse hivatását, a következőkre nézve van szüksége szabadságra:

a) szabadon határozhassa meg hitfelfogását és hitvallását;

b) szabadon végezhesse magán és nyilvános Istentiszteleteit, prédikálását és tanítását;

c) szabadon határozhassa meg Istentiszteletének és vallásos szertartásainak formáit;

d) szabadon intézkedhessék önkormányzásának természete és lelkészeinek és tagjainak minősítése felől — viszont minden egyénnek teljes szabadsága legyen arra nézve, hogy melyik egyházhoz kíván csatlakozni;

e) szabadon ellenőrizhesse lelkészeinek ki- tanítatását, ifjúságának vallásos oktatását és gondoskodhassék kint az életben is vallásos továbbfej lődésükről;

f) szabadon végezhesse mind bel- mind külföldi missziói munkáját;

g) szabadon folytathasson együttműködést más egyházakkal;

h) szabadon használhasson minden olyan kiváltságot, ami közkincse minden polgárnak vagy más testületnek — ezek között van az is, hogy ingatlant birtokolhasson és céljainak szolgálatára pénzt gyüjthessen.”