Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-08-15 / 14. szám
tí REFORMÁTUSOK LAPJA KRISZTUS SÁFÁRSÁGRA HÍV Irta: Dr. James W. Bright, Sáfársági Bizottmányunk főtitkára “Evangéliumi es Református Egyházunkban a következő három év alatt bármely jelentős előbbrehaladásnak a kilátásai attól függenek, hogy milyen mértékben értik meg felekezetűnk tagjai a keresztyén sáfárság elveit és milyen mértékben hajlandók ezeket az elveket gyakorlatilag megvalósítani” — mondta nemrégen Egyházunknak egyik kiemelkedő vezéregyénisége. Hogyan tehetett ilyen kijelentést? Főképpen azért, mert a keresztyén sáfár- ságnak legfontosabb célkitűzése az, hogy a lelkek Isten hasonlatosságára növekedjenek. — Isten Országának életekre, megszentelt életekre van szüksége, olyanokra, akik idejüket, képességeiket, pénzüket — igen: mindenüket odateszik Isten oltárára. Mert mindez benne van a szolgálatra való teljes odaadásban. A keresztyén sáfárságra való elhívatás magába foglalja az egész embert, mindazt, ami ő maga, mindazt, amije van, mindazt, amit csinál, mindazt, amit szerez, birtokol vagy elkölt. Az élet egész teljessége nem más, mint bizomány, amivel azt az emberre bízta mindennek végső tulajdonosa, az Isten. Istennek gyermekei iránt való szere- tete — amit mindennél világosabbá tett az O megváltói célja, amivel a világot Önmagával kiengesztelte Jézus Krisztus által — a megváltott lélekből hálának és szeretetnek mindent elöntő érzéseit váltja ki. Ez a hála és szeretet lesz az egész életre szóló sáfárságnak legnagyobb indítóoka. Kétségtelen, hogy a keresztyén sáfár legelső ismertetőjele a háládatosság. A háládatos- ság annak a kifejezése, hogy az illető egyén rájött arra, hogy Isten a forrása minden áldásnak, ami életén eláradt, különösen pedig Isten megváltói szeretetének Jézus Krisztuson keresztül. A megváltott ember érzi, hogy amikor Istennek ingyen való ajándékát elismeri, kényszerülve van a maga hálájának valami kézzelfogható és megtapasztalható módon való kifejezésére. Egészen természetes dolog az, hogy a hálás lélek nagy és örömteljes kiváltságnak fogja tekinteni azt, ha magát és mindenét adhatja hálájának kifejezésére. És tényleg, az a mérték, hogy milyen mértékben adja oda sáfárságba az egyháztag a maga életét — beleértve idejét, tehetségét és vagyonát — egyúttal megméri az ő Istenbe vetett hitét, Krisztusba vetett hitét és az Egyházba vetett hitét is. Az ő hálás felelete valóságos és hű tartalomjegyzéke lesz annak, hogy mit hisz és hogy mennyire hisz abban, amit hisz. Életének sáfársága pontos mérővesszője lesz annak, hogy mennyire szereti az az egyháztag az Úr Jézus Krisztust és hogy mennyit jelent neki Istennek a lelkek megváltásában megnyilatkozó dicsősége. Az Isten iránt való háládatosságnak a hűséges keresztyén sáfárságban való kifejezése azonban még többet is jelent: meg fogja növelni az egyháztag lelkében a képességet arra, hogy még többet kapjon és még többet szétosz- szon Isten áldásaiból. Ezen a ponton fogja a keresztyén ember teljes mértékben megérteni az emberi élet egyik legfőbb célját: azt ugyanis, hogy Isten kegyelmének mások számára levezető csatornája legyen. Amint Isten és az Ő Egyháza annak él, hogy elveszett lelkeket megváltson, ugyanúgy célja az az Istennek és az Ő Egyházának, hogy a megváltott lelkekben helyreállítsák a háládatosságra, az adásra és odaadásra, a lelki növekedésre való eredeti képességet. Háládatosság, odaadás és növekedés oly szétválaszthatatlan viszonyban áll egymással, hogy egyik sem lehetséges a másik kettő nélkül. “Élni annyi mind adni!” Az Egyháznak tehát az a feladata, hogy bátorítsa, serkentse és tanítsa minden egyes tagját arra, hogyan gyakorolja a teljes sáfár- ságot mindabban, amire őt Isten teremtette és ebbe a világba beállította. E cél érdekében választott ki tagjai közűi az Evangéliumi és Református Egyház egy csoport férfiút és nőt, akik a Sáfársági Bizottmányt alkotják. Ennek a Bizottmánynak az a feladata, hogy egész Egyházunkban mindenütt képviselje és sürgesse a keresztyén sáfárság elveit és gyakorlatát. A következő három esztendőre ez a Bizottmány a következő tervet készítette, amivel az Előbbrehaladás mozgalmából akarja kivenni a maga részét: 1) teljes idejű főtitkár beállítása, hogy így lehetővé legyen annak a segítségnek a nyújtása, amit gyülekezetek és lelkészek sürgetnek és amit most a jelenlegi negyedrész-idejű titkár nem nyújthat; 2) az élet sáfárságára való megfelelő ránevelés szükségleteinek ellátása: intézetekben, konferenciákon, munka-műhelyekben, az értékezések, falragaszok, költemények, színjátékok és énekek szerzésére kiirt versenyek által, a Tizedet Adakozók Társasága által, a végrendeletekben hagyományozás hangsúlyozása és megfelelő nyomtatványok szétosztása által; 3) további szemléltető eszközök alkalmazásával, a “Hogyan tegyük?” filmeknek a sáfárságra nevelésre beállításával; 4) a Keresztyén Nevelésügyi Tanács megfelelő szakosztályainak közreműködésével a sáfársági programmnak az ifjúság és a gyermekek között való fokozottabb hangsúlyozásával.
