Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-05-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 és kiengesztelte az Istent az ember iránt, a Jézus Krisztus Golgothán végzett áldozata volt. (Zsid. 7:27., 9:26-28., I. Péter 3:18., stb.) A protestánsok nemcsak hogy határozottan visszautasítják a Misének ezt a hibás felfogását, mintha azt áldozatnak vagy áldozásnak kellene tekinteni, hanem ezenfelül még roppant károsnak is tartják ezt hittani szempontból. Az egyik jól ismert római katholikus író így fejezi ki az ő felfogásukat: “Minden Misének olyan határozott értéke van Isten előtt, mintha az valami kiengesztelő áldozat volna; minek következtében két Misének kétszerannyi értéke van, mint egynek.” Amiből könnyű megérteni, hogyan vezetett ez a felfogás a miséknek mindenféle — s nem egyszer méltatlan — célokra való megsokszorozott felhasználására és ezzel együtt az egész Istentiszteletnek a szó szoros értelmében kereskedelmi lealacsonyítására. Nekünk protestánsoknak nem gúnyolódnunk vagy kárörvendeznünk kell a misével való e visszaélés miatt, hanem a jóérzésű római katholiku- sokkal és az egész evangéliumi keresztyénség- gel együtt őszintén fájlalnunk kell, hogy ez a szomorú visszaélés ily egyetemesen elterjedt s fennáll. Ahoz a felfogáshoz, hogy a Mise áldozás, hozzátartozik a római egyháznak az a tanítása, hogy a Misében használt kenyeret és bort Jézusnak a pap által idézett szavai — “ez az én testem ... ez az én vérem” — átváltoztatják Krisztusnak valóságos testévé és vérévé, habár a jegyek megtartják eredeti kenyér és bor alakjukat és tulajdonságaikat. A római egyháznak ezt a tanítását theológiai névvel átlényegűlés- nek (transsubstantiatio, ejtsd: transzszubsztan- ciáció) nevezzük. Ezzel a tannal próbálja magyarázni a római egyház azt, hogy Krisztus csakugyan jelen van a sákramentum kiszolgáltatásánál. Vagyis, hogy amikor a jegyeket e szereztetési igékkel megszentelték, Krisztus tényleg ott van jelen az oltáron, ott van, hogy imádják Őt a hívek, akik a pappal együtt ténylegesen Őt veszik magukhoz szájukon keresztül. Ezért nevezik ők ezt kommúniónak vagyis tényleges egyesülésnek. A római egyháznak ez az egyik legfontosabb tantétele, amin a gyakorlatban az egész gyülekezeti Istentisztelet és magán áhítatainak is nagyon jelentős része nyugszik. Pedig ennek az egész tanításnak az alátámasztására az egész Szentírásban semmiféle alapot nem találhatunk. A Biblia igenis tanítja, hogy Krisztus csakugyan ott van az Ő népe között, valahol Őt hittel tisztelik. (Máté 18:20., János 20:19.) Arra sem lehetne találni sehol a Bibliában semmiféle magyarázatot vagy igazolást, mintha a papnak csakugyan volna olyan hatalma, aminőt a római egyház tulajdonít neki a maga kátéjának a tanítása szerint: “Krisztus akkor adott hatalmat papjainak, hogy a kenyeret és a bort az Ő testévé és vérévé változtathassák át, amikor az Utolsó Vacsorában papokká avatta az apostolokat e szavaival: “ezt cselekedj étek az én emlékezetemre.” Az átlényegűlés tanításával kapcsolatban a római egyház arra buzdítja híveit, hogy imádják Krisztust “a kenyér és bor jegye alatt”. Pedig e tan szerint azt a Krisztust, akit így imádjanak, a pap teszi jelenvalóvá! Az egyik bíboros érsek arról írva, hogy mily rendkívüli érzés reá nézve a Mise, azt mondja, hogy különösen az hat rá nagy mértékben, amikor ő az Örökkévalót előhívja: “Húsban és vérben megjelenik az oltáron Az, Aki előtt az angyalok meghajolnak és az ördögök reszketnek.” (Newman.) Protestáns ember számára ez — és vele együtt az egész átlényegűlés tanítása — valósággal istenkáromlás-számba megy. Mert mi szerintünk az a Krisztus, akinek neve minden más név fölött van, dacára hogy mindeneknek szolgájává tette magát, nem lehet alárendelve egyetlenegy teremtménynek sem. Ő mindeneknek Ura és megváltói jelenlétét mindenkivel megérezteti, akik Őt segítségül hívják. (Róm. 10:8-13.) Most már talán megérti minden protestáns olvasónk, hogy milyen végzetes megtévedés volna részéről az, ha továbbra is “áldozásnak” hívná az Úrvacsorát, és ezzel megtévesztené mindazokat, akik ezt tőle hallanák. Mert sem mi nem áldozunk, sem papjaink nem áldoznak — hanem aki áldozott és pedig csak egyetlenegyszer, az a mi Urunk Jézus Krisztus volt. Tehát amikor mi az Úrvacsorával élünk, nem az Ő “átváltoztatott” testét és vérét vesszük magunkhoz, hanem ezeknek csak a kiábrázoló, jelképes jegyeit, úgy amint az Ő maga is jelezte, amikor azt mondta: “ez az én testem, ez az én vérem” — mert ugyanígy mondta azt is, hogy “én vagyok az ajtó, én vagyok a szőlőtő, én vagyok a kenyér, az én vérem bizony ital” és így tovább. Mi tehát Jézussal nem test szerint, hanem lélekben egyesülünk az Úrvacsorában, és nemcsak Véle, hanem egymással is mindnyájan, akik Őbenne hiszünk. A mi számunkra ezt jelenti a kommúnió. Kétségtelenül kevésbbé drámai és távolról sem olyan látványos a protestáns Istentisztelet, mint a római katholikus Mise — de a mi meggyőződésünk szerint azokat a nagy igazságokat ábrázolja ki, hogy a Biblia elégséges a hitre, az Isten Felségét illeti minden dicsőség, az egyedüli Úr Jézus Krisztus és a megigazú- lás egyedül hit által történik; a keresztyénség ez alapvető hittételeinek akar a protestáns Istentisztelet egészen tiszta kifejezést adni.
