Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-04-15 / 8. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Ahol a mag földje csöndjébe hullt — Virágvasárnapi konferenciánk — A szép nagy templomot teljesen megtöltötte a mi drága jó népünk, és mégis tökéletes volt a csöndesség. Kintről a közelgő alkonyainak már csak homályos világossága szűrődött át a színes ablakokon. A lámpák nem égtek. Csak a szószék előtti hosszú asztalon égett hét gyertya, középen nagy és két oldalt háromhárom kisebb. Ez utóbbiak mögött ült hat palástos lelkész. Gyertyájuk fényénél felváltva olvasták Bibliáikból az Ur Krisztus szenvedésének szomorú történetét. Ezt hallgatta olyan halálos csöndben a konferenciákra összegyülekezett sokaság. Messziről jöttek, hatvan-hetven mértföldről is, több mint ötszázan, hogy részt vehessenek a keleti egyházmegye immár intézményessé lett virágvasárnapi konferenciáin. Kiváló angol és magyar előadók várták őket; két konferencia magyar, három pedig angol nyelven kereste a “találkozást az élő Krisztussal”. Vágyakozó, hívő keresztyének voltak ezek, akiknek nem az ajkáról jött csupán, hanem öntudatos vallástételként a szívéből buzogott fel a konferencia hivatalos éneke: “Mondjatok akármit: Jézusé vagyok!” Amikor aztán az öt külön csoport elvégezte tanácskozását: közös áhítatra mindnyájan bementek vendéglátó bridgeporti egyházunk szép templomába, amit még mindnyájan újnak nevezünk, pedig már tíz esztendős! Istentiszteletre mentek — de nem tudták, hogy milyen lesz az. Soha nem vettek részt olyanban. Lelkészeink a TENEBRAE passzió-szolgálatából adtak ízelítőt gyülekezetüknek. Tudnivaló, hogy a PASSIÓ szó éppen az ellenkezőjét jelenti a közönségesen elterjedt hibás szó- használatnak: elszenvedést, eltűrést, magára vállalt szenvedésre kiállást jelent ez a szó helyesen, és ezért alkalmazták azt már kezdettől fogva a ami Urunk értünk való kiállásának és elviselt szenvedéseinek megjelölésére. A másik latin szó pedig, TENEBRAE, sötétséget és homályosságot, aztán pedig sötét, homályos helyet jelöl, és ezt is használták már az első őskeresztyének azoknak az eldugott sötét helyeknek a megjelölésére, ahol üldöztetésük idején is összegyülekeztek az Istentiszteletek megtartására és a kenyérnek megtörésére — “ezt cseleked- jétek az én emlékezetemre”. Ebből az időből, körülbelül a Krisztus után negyedik századból, való az a TENEBRAE név alatt ismert szenvedés - történet vagy passzió-szolgálat, aminek egy összevont kicsiny részletében virágvasárnapján a konferencia népe részt vehetett. Előbb a Miatyánkot hallgatták meg, csodálatos szép éneklésben; azután egyik egyházunk gondnoka adta elő Reményik Sándornak Pilátusról írt nagy költeményét. Az adakozás begyűjtése és megáldása után oltották ki a templom lámpáit; azontúl csak a hét gyertya égett. Amikor egy-egy lelkész befejezte a reá bízott szakasznak a felolvasását a passzió-történetből: kioltotta az előtte égő gyertyát. Egymás után aludt ki a hat gyertya és már csak az Úr szenvedésére emlékeztető nagyobb gyertya égett a középen. Aztán — mert Krisztus szenvedése halálban végződött — kioltották a nagy gyertyát is. Sötétség borúit a gyülekezetre, mint valamikor ott Jeruzsálemre is. A lelkészek szinte érezték azt a nagy sóhajtást, ami a telkekből felszakadt. “Óh Úr Jézus, mennyi bánat, mennyi sóhaj száll utánad!” És mindenki érezte, önmagára vonatkoztatva érezte, hogy mit jelentene az neki személy szerint, ha a keresztfán értünk meghalt Idvezítő a halál sötétségében maradt volna. “Ha Krisztus fel nem támadt, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek is.” De ím — ahogy a templom kárpitja középen kettéhasadt — nem az emberek közül, hanem kivűlről és felülről uj fény érkezik: égő gyertyával jön be a hetedik lelkész és viszi a tüzet, hogy meggyujtsa vele a kioltott nagy gyertyát. Azt mondja: “Az Isten, aki így szólt: A sötétségből világosság ragyogjon fel, maga gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten ismeretének dicsősége Krisztus arcán!” És meggyujtva az Úr feltámadását jelző gyertyát, boldog elragadtatással hallja a mennyben ülő Bárány Bibliát-záró ígéretét: “Igen! Hamarosan eljövök.” És felel rá elragadtatással: “Ámen! Jöjj Úr Jézus!” Mire a lelkészek mind felállottak és a lelkűkből visszhangzó igék ismétlése közben — “Ámen! Jöjj Úr Jézus hamar! Ámen!” — meg- indúltak kifelé a templomból. Távozásuk után a gyülekezet is ugyanezt tette. És a jelenlevők életük végéig sem fogják elfelejteni azt az uj tapasztalást, amiben addig sohasem volt részük: hogy az a félezer férfi és nő hang nélkül, a legtökéletesebb teljes csöndben hagyta el az Isten házát. Igen, előre kérték őket, hogy ezt tegyék; de az, hogy megtették, mindenki számára egyformán boldog és lelketrázó tapasztalás volt. Mindenki érezte, hogy nem maguktól tették. Valaki járt ott . . . Amikor az elvetett mag belehull földjébe: a sírnak a csöndessége és sötétsége veszi körül. És soha “az meg nem elevenedik, ha előbb meg nem hal”. A TENEBRAE passzió-szolgálatnak ez a síri sötét csöndessége segített mindnyájunknak még jobban megértenünk Krisztus Urunk feltámadásának titkát, és azt, hogy a mi személyünkre nézve is eljön majd a nap, “amikor ez a rom-
