Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 A Mise és Kommunio között azért tartanak fenn megkülönböztetést, mert misét úgy is lehet szolgáltatni — aminthogy nagyon sokszor teszik is — hogy a hívek nem részesülnek a szent jegyekben. Ahoz, hogy a Mise érvényes legyen, csak az kell föltétlenül, hogy a pap részesüljön a kommunióban, vagyis a kenyér és bor szentségében. A nem-pap hívek bármikor végezhetik a maguk “áldozását”, bármelyik Mise alkalmával, bár egyházuk sürgeti őket, hogy ezt mennél gyakrabban tegyék, naponként is, ha ez lehetséges, de minden körülmények között húsvétkor és amikor halálveszedelemben vannak. Kommunióban egyébként akármikor is részesítheti a pap a hívőt, ha ez megfelelt a két fontos kívánalomnak, hogy bőjtöljön és mentes legyen a halálos bűnöktől. Erre a célra őrzik meg a papok az előző Mise alkalmával megszentelt kenyeret az oltár szentsátorában. A két felekezet között már első látásra is nagy különbség az úrvacsorái sákramentum felfogását illetőleg. Aránylag sokkal kevesebb a különbség a szertartás sorrendjére nézve. Mindegyik Istentiszteletben ugyanaz a kezdés: Isten dicsőítése, a hívő alázatossága és mély bűnbánata, aztán Isten irgalmasságának magasztalása és hálaadás, amiért Jézus Krisztusban megváltotta a világot. Mindegyik esetben a szertartás főrésze az írásokkal kezdődik és legfelsőbb fokát akkor éri, amikor a Jézus elárúltatásának éjszakáján a Felső Házban történt eseményeket újra átélik: ezt valóban méltán lehet kommuniónak nevezni. (De már ez elnevezés alatt két különböző dolgot értenek a római katholikusok és a protestánsok.) Mert e külső sorreden kívül aztán bezzeg nagyon nagy a különbség a római Mise meg a protestáns Úrvacsora között. Mindjárt a külsőségekben is. Gondoljunk csak a római egyház Miséjének külső pompájára és gazdagságára, arra a nagyszerűen méltóságos szertartásra, meg a szertartások mögött rejlő jelképességnek a szinte kifogyhatatlan tömegére. Szentelt víz, tömjénillat, gyertyák, színes papiruhák, az imádságok énekes elkezdése, az énekes válaszolgatá- sok és a magasztalás minden különböző külső formája csakugyan nagyon alkalmas arra, hogy titokzatosság és félénk hódolat érzéseit költse fel a felségeshez közelítő imádókban. Hozzájárni mindezekhez a hívő magános áhítatára használt rózsafűzér meg a feszület és ennek a jegye, a templomokban pedig a Golgothára vezető útnak az állomásai, Máriának és a szenteknek a képei vagy szobrai, sőt külön oltárai, a főoltáron pedig a megszentelt jegyek, a kenyér és a bor, készen az Úr Felmutatásának nagy pillanatára, amikor az átváltozás megtörténik. Nehogy azt higyjük, hogy ez a sok külsőség lehetetlenné teszi az őszinte kegyességet. Sőt a katholikus egyház éppen azzal érvel e tömérdek külsőség és szertartás mellett, hogy ezeknek a használata elősegíti az áhítatot és mélyíti a kegyességet. Semmi szándékunk sincsen efölött vitába bocsátkozni, sőt igenis elismerjük, hogy — akár ezek dacára, akár ezek miatt — a római egyházban is voltak minden időben mélyen hívő lelkek és érző szívek. Ha a római egyház szertartásaival összehasonlítjuk, a protestáns Istentisztelet bizony nagyon csupasz és szegényes. Még protestánsok között is akadnak olyanok, akik azon panaszkodnak, hogy Istentiszteletünk egyszerűsége hideggé, sőt rideggé teszi azt, és ezért sok helyen meg is próbálják gazdagabbá és díszesebbé tenni. Pedig ahol a protestáns Istentisztelet hideg és rideg ott nem az egyszerűsége teszi ilyenné, hanem az, hogy a nagy hit tüze kialudt. Az egyszerűség azért volt mindig egyik fő jellegzetessége a protestáns Istentiszteletnek, mert ők ezzel is a felséges és kegyelmes Istenbe vetett hitüknek a tisztaságát akarták hangsúlyozni és teljes érvényére emelni. Azt akarja kifejezni ez az egyszerűség, igaz, hogy merészen és félelem nélkül, — hogy a hívő embernek nincsen semmiféle külső támasztékra szüksége ahoz, hogy az Istent tisztelhesse, mert Isten dicsőségének látomása ott van bent a saját lelkében. Azután azt is kifejezi ez az egyszerűség, hogy annak a Magasságosnak és Felségesnek a szemében, aki az Örökkévalóságban lakozik, semmiképpen nem lehet Hozzá illő az olyan tisztelet és imádás, amit érzéki dolognak lármája zavar, — még ha nem is tudunk ezektől teljesen megszabadúlni. Avagy nem azt mondta-é Jézus, hogy “az Isten lélek és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják!” Ha az Istentiszteletnek az a célja és lényege, hogy imádásban, szeretetben és hálaadásban emelje a lelket Isten felé, mi másra van ehez szüksége az embernek, mint arra, hogy meglássa az Ő felséges és dicsőséges voltát és Jézus Krisztusban való könyörű- letességét, amint mindezt az Ő Igéjében Szent- Lelke által kijelentette?! Az Istentiszteletnek az igazi elszegényedését nem a külső segédeszközöknek a hiánya okozza, hanem az ember szívének a megüresedése. Amikor az emberek nem érzik az evangélium szükségét, semmi sem fogja őket rábírni az Isten imádására. Ha nem indítja meg őket az Isten igéje, a keresztyénség valamennyi egyházának az összes felszerelése sem fogja alkalmassá tenni arra, hogy egyszerűségben és valóságban végezzék az Ő tiszteletét. Ez a főoka annak, hogy a protestáns Isten- tiszteletnek a központja a Biblia használata. A protestánsok egyáltalán nem vonják kétségbe, hogy minden Istentiszteletnek sákramentumi jellege is van, de szigorúan ragaszkodnak ahoz, hogy az igét és a sákramentumokat kellő egyensúlyban tartsák, és erre legjobban alkalmas a protestáns Istentisztelet, a maga egyszerűségével és az Isten igéje alá rendelt jellegével.
