Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-04-01 / 7. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA A FELTÁMADÁS — MÉG HIÁNYZIK Irta: Dr. Takaró Géza A vaskapu, bár ennél nagyobbat eddig sehol nem készítettek, könnyen nyílik minden reggel. Az első látvány egy kerek tó, tükrén hattyúk úszkálnak. Lassan emelkedő, kanyargós útakon járunk, virágok, bokrok, hatalmas fák között. Télen úgy, mint nyáron. Az üde zöldből egy-egy fehér szobor villan elő. Nehéz meg nem állni, még nehezebb tovább menni. Itt egy kis borostyánnal befutott skót templom, odébb egy másik a 14.-ik századbeli Anglia egy-egy kis darabja. Odaát egy Kiplinget, vagy az “Elégia” szerzőjét ihlették írásra, itt más nagy költőket. Heteken, hónapokon járhatjuk ezt a háromszáz holdas parkot itt Kaliforniában. Természet és művészet, Isten kezével az emberé harmonikus együttműködésben. Csodálatos növényzet, csodálatos műalkotások. Kétszerannyian látogatják, mint a new-yorki Szépművészeti Múzeumot. Egyetlen hely a világon, ahol Michel Angelo legnagyobb alkotásainak teljes nagyságú márvány másai együtt láthatók. Régi és modern mesterek karrarai márványszobrainak a világon legnagyobb gyűjteménye. Nem vesszük észre, hogy nem valami szabadég alatti műtárlaton járunk, hanem — temetőben. Nem gazban düle- dező keresztek, korhadozó fej fák között; nem is unalmas sírkövek vesznek körűi, hideg dátumokkal, gyakran pogány szimbólumokkal; hatalmasok gőgösen nézve el a kicsinyek felett. Minden temetőben a halállal szemben tehetetlen ember halk sóhajtását halljuk — itt az élet és remény lehelletét érezzük. Szomorúságnak, halálnak itt nem emeltek emléket. Játszadozó, édes kisgyerekek fehér márvány alakjai élő virágok és galambok társaságában úgy lépnek e földi életbe, mint üdvözült lelkek a mennybe. És úgy távoznak innét, mint Mózes kolosszális alakja, amint azzal teszi le az utolsó munkát, hogy Isten, akivel eddig beszélgetett, ezután is beszélni fog. Ezért jönnek ide szerelmes párok, a világ távoli részeiből is, egymásnak hűséget esküdni ebben a különös légkörben, ezekben a romantikus kis templomokban. Eddig — negyedszázad alatt — már több mint negyvenezeren. Ezért hozzák ide a kicsinyeket keresztelni. Eszükbe se jut félni a síma, sírdomboktól és kövektől meg nem tört zöld pázsit alatt pihenőktől, akiknek száma a százezerhez közeledik. Mert az ő Űröktől ezt hallották: “Én élek, ezért ti is éltek.” A legnagyobb látványosságok számára azonban külön nagy épületeket terveztek. “Az Utolsó Vacsora” Az első háború előtt még tűrhető állapotban láttuk Milanóban az eredetit, Leonardo legnagyobb művét; a második alatt bombák csaknem végeztek vele; ami megmaradt, azzal nemsokára végez az idő. De megdicsőűlt másolatban még jókor megmentették a civilizáció és a vallás számára. Hogyan? Erre most itt nincs hely. Üljünk be a sötét terembe. Halk templomi zene. Előttünk megjelenik a kép. Üvegen, tündöklő színekben, átvilágítva. Hangot hallunk: “Közűletek egy elárúl engem.” A kép megelevenedik. Bertalan ijedten udrik talpra. Jánost leveri a szó. Péter felháborodva várja az árúló nevét. Filep: “Én vagyok-é az, Mester?” András visszahúzódik Júdástól, Thad- deus az asztal másik végéről vádolón néz rá, amint ez a pénzes zsákocska után kapva feldönti a sótartót. Mindegyik, mintha villanyütés érte volna . . . Lélekzetállító jelenet. Eszünkbe jut az ismerős történet. Leonardo nehezen talált modelt János megfestésére. Végre sikerűit neki. Aztán megfestette a többit. Végre Júdásra került a sor. Két évig keresett valami egészen eltorzúlt személyt, míg végre egy esős éjszaka hazafelé tartva egyik kapualjban meglátott egy összeesett, holtrészeg alakot, aki elég romlottnak, tehát alkalmasnak látszott Júdás kiábrázolására. Nagy- nehezen rávette, hogy jöjjön be műtermébe. Mikor a festést befejezte, kifizette a modelt s az ajtóhoz kísérte. De az nem ment. Csak nézte a képet. Újra adott neki pénzt. De még sem távozott. — Talán nem fizettem eleget? — Többet, mint eleget. — Akkor miért nézed úgy ezt az arcot? — Két évvel ezelőtt rólam festette az úr Jánost. Ezzel behúzta maga után az ajtót. És ott hagyott bennünket a kép előtt ezzel a kérdéssel: Nem történhet-é meg ugyanez velem, veled, és bárkivel? Nem torzúlhat-é el a legszebb élet is, ha nem vigyáz? Ha nem fogja erősen Isten kezét?! A “Kálvária” Paderewski egyszer nagy festmény előtt állott, amely Lengyelország szabadságharcát ábrázolta. Gondolat támadt benne egy sokkal nagyobb képről, amelynek tárgya nemzetfeletti, egyetemes, ezért kivitelének is sokkal nagyobbnak kell lennie. Közölte gondolatát honfitársával, Jan Stykával. Kész volt a terv. Belga szövőknél megrendelték az óriás vásznat, s a festőművész a Szentföldre utazott a színhely pontos tanúlmányozására. Képzeletében lejátszódtak az első Nagypéntek eseményei. Visszatérve munkához látott. Reggeltől késő éjjeleken
