Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-01-01 / 1. szám

8

REFORMÁTUSOK LAPJA

tékelem a személyes találkozásokon alapúló meglátásaimat. Nyilvánvaló dolog tehát, hogy bíznod kell bennem és imádkoznod kell értem. A másik nehézség viszont, Testvér, a te lelki beállítottságodban van, érzelmi és lelki “lépcsőd” nyitottságában vagy zártságában. Nyilvánvaló dolog, hogy ha szíved aggodalmakkal, elfogúltságokkal, frázisokkal és féligazságokkal van elzárva, nehéz lesz még a legnemesebb veretű, általad annyiszor hangoztatott református theológiának is eljutnia a szívedhez, mert te a magad szájaíze sze rint való theológiát szeretnél hallani. ,

Lesznek, akik vakmerőségnek tartják, hogy gyakorlati lelkipásztor kísérelje meg Princeton értékelését. Azt kérdezik majd — és talán joggal, — hogy “hogyan kerül a csizma az asztalra?” Dr. Homrighau- sen princetoni tanár azonban nem ok nélkül mutatott rá, hogy a hívatásos theológusok nem valami nagy sikerrel szerepeltek Evanstonban. Sok tekintetben a lundi theológiai nagygyűlés terméketlensége kísértett, úgy hogy egy éles megfigyelő szellemesen nevezhette el a nagy theológusok csoportját “theological deadend kids” elnevezéssel. És éppen ott Evanstonban törtek előre a pásztor-theológusok. Az üzenet szerkesztő-csoportjának lelke Newbigin délindiai püspök volt. Wagner elnökünk is rámutatott “a nagy theológusok sokszor aránytalanúl nehézkes tehertételére”. A princetoni nagygyűlés értékelésével már sokan foglalkoztak; én csak a magam személyes meglátásait fogom felsorolni.

PRINCETON ERŐS PONTJAI:

1. A theológiai élvonalasok csodálatos találkozása: Mackay, Torrance, Niesel, Blake és Baillie egymást építő és megbecsülő szereplése. Nem udvariassági formula vagy számító híízelgés volt az, amikor e nagy- lelkek egymást biztatva, egymás értékeit felismerve jártak elől a Krisztusban. Melletük a hasznos sáfárok munkás szereplése is dicséretet érdemel: Lehman, Kerr, Dominice, Lloyd, Taylor, Wagner tehetségük legjavát adták.

2. Princeton uj theológiai átcsoportosúlást hozott: a régi, klasszikusan kálvini, nagy-református theológia öntudatos, Szent-Történet eredőjű, a Szenvedő Szolga felé mutató Kriszto-centrikus irány vett fel. Ennek a Krisztus-központi theológiának a képviselői Mackay, Torrance, és a Heidelbergi Káté nemes-veretű kegyességére emlékeztető német Niesel. Ennek a theológiának már is csodálatos gyümölcsei vannak: a) az Egyház kell hogy vállalja a Szenvedő Szolga szerepét; b) az Isten képére és hasonlatosságára való teremtettsé- günket engedelmességben kell kiélnünk; c) az Úrvacsora tanát ökumenikus síkon építjük tovább; a Szent Asztal szuverén ura Jézus Krisztus; d) a feltámadott Krisztus megdicsőűlt ember voltából, a Második Ádám, a Szenvedő Szolga szerepéből egy uj, bibliai gyökerű, sőt kálvini jellegű református misztika növi ki magát, ami elég erős lesz a terjengő Mária-kultusz feloldására.

Sok minden mást kellene még felsorolni az erős pontok között. A Világtanács központi titkára nagyon okosan és tapintatosan hidalta át sokszor a legnehezebb theológiai ellentéteket is. Lélekemelő volt látni a délamerikai reformátusok öntudatos és erőteljes e- lőretörését, a skót és kanadai lelkipásztorok komoly felkészültségét, és különösen a fiatalok és az asszonyok sáfárkodását.

PRINCETON GYENGE PONTJAI:

1. A református és presbiteriánus név körűi indúlt vita, amiben Béky főesperes is részt vett. Dr. Wagner elnökünk okos hozzászólása után Dr. Mackay feloldotta a feszült hangúlatot. De ezt a kérdést már régen el kellett volna intézni, hogy a gyűlés programm- könyvére se került volna oda a nagybetűs kihívó cim: WORLD PRESBYTERIAN ALLIANCE. A régi európai egyházak mindig bizonyos fázós féltékenységgel néztek a kemény, hódító, erősen missziói lelkületű presbite- riánusokra, akik — különösen missziói területeiken — viszont nem egyszer feledkeztek meg a református név öntudatos hagyatékáról. Persze a nagy presbiteriánus theológusok előtt ez sohasem volt probléma: Mackay és a többiek sohasem beszéltek presbiteriánus theoló- giáról vagy hagyományokról, hanem mindig a “Reformed theology” és a “Reformed tradition” szerepelt szóhasználatukban. A szeretet jegyében mindenkinek el kell ismernie, hogy a presbiteriánus név bibliaibb, de ugyanakkor föltétlenül megosztóbb: a református név sokkal ökumenikusabb. Gyakorlatilag ez példáúl azt jelenti, hogy presbiteriánus név alatt nehéz elképzelni egy püspöki zsinat-presbiteri alkotmányos berendezkedést (a magyarországi református egyház berendezkedését), — míg a református név olyan egyetemes egyházi élet-keretet fedezhet, amelyben az ujtestamen- tumi egyház minden “lelki ajándékokra” alapított tisztsége, minden különösebb nehézség nélkül életre hívható. Az óhazai Református Egyházban az episzkopá- lis és a zsinat-presbiteri életformák századokon keresztül szépen megfértek egymás mellett.

2. Megdöbbentő volt a kimondottan református él- theológusok távolléte. Megható volt ott látni az idősebb generáció közűi Dr. Keller tekintélyes ősz fejét és Dr. Kramer még mindig aktiv vita-készségét, de nekem pl. nagyon hiányzott a mi közegyházunk részéről Dr. Richards akár hivatalos, akár látogatói minőségben. A két Niebuhr, Tillich, Barth és Brunner távolléte pedig egyenesen döbbenetes és kijózanító volt. Hiba, hogy valamilyen formában a konferencia nem tette lehetővé ezeknek a theológusoknak a jelenlétét; de éppen olyan hiba volt e nagy emberek részéről, hogy a maguk költségén sem jöttek el. Hiszen jól tudjuk, hogy mindegyik megtehette volna. Veszélyes dolog, mikor nagy theológusok “önrendszerük” rabjaivá lesznek. A könyvek, az öncélú theológiai gondolkozás világában lehetnek ezek a theológusok olyan nagyok, hogy történelmi egyházuk keretéből kinőnek. Pedig éppen Barth mutat rá, hogy a theológia egyházi Studium. Veszélyes mindig a kathedrából vagy a könyvekből lefelebeszélni. A zarándok-úton szükség van lelki társakra. Niebuhr valamelyik írásában rámutat arra, hogy a keresztyén ember nem lehet rabja egy rendszernek sem. A szívem felmelegszik, mikor olvasom írásából, hogy a keresztyén ember szabad, mert Megváltója van, s mert rendszereken innen és rendszereken túl minden életkörülmény között Krisztusával dönt. Ez az igazi szabadság! Képzeletem szárnyal. Mi történhetett volna, ha a princetoni nagygyűlés alatt ezek a lelki óriások egymást fegyelmező közösségben mondták volna el, — mint a zarándokok az Értelmező házában, — lelki za- rándoklásuk alázatos meglátásait?! Milyen lelkeket megrendítő személyes találkozások lettek volna ezek a beszélgetések! Hiszen, mint Dr. Mackay mondja, mindegyik érezheti, hogy lassan hazafelé visz az út. Krisztus keresztjéhez nem mellék-útakon, nem mesterséges