Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-01-01 / 1. szám

EEFOEMÁTUSOK LAPJA 9 ösvényeken, hanem hittestvérek közösségében visz az út. Az egyéni nagyság magas hegyormain nagyon ma­gános az élet. A zarándok-úton az halad előre, aki érzi és tudja, hogy rokon lelkek állanak mellette. Dr. Mackay, Torrance és Niesel tudják, hogy sok Hűséges, Reményteljes és Nagyszívű követi őket a zarándok-úton. Egész lényem várakozó nyitottsággal ment a prince- toni konferenciára. És azért kaptam belőle oly sokat, mert értelmem, mely éveken keresztül a Tékozló Fiú útját járta, “hazafelé” indúlt, “szívemnek küszöbe” nyitva volt, hogy rokon lelkekkel találkozhassam, és a zarándok úton Krisztius-központi theológiát keresett a lelkem, és hittestvéreim között, kálvini keretekben találtam azt meg. És mivel oly sokat kaptam, a szere­tet és hála kötelezett arra, hogy másokkal is közöljem az ott nyert kincseket. IMÁDSÁG. Urunk, Istenünk, az elmulasztott alkalmak vádjai terhelik szívünket, amint alá­zattal állunk meg előtted. Atyánk, fáradtak vagyunk a csúfos bukások, az értelmetlen lá­zadások után. Közelebb, közelebb jöjj hozzánk, édes Nagytestvérünk! Te vagy feltámadásod­ban az ELSŐ “uj ember”. Megváltó Krisztu­sunk, Te vagy az Élő és Igaz: égesd ki szívünk­ből a boldogtalan önámítást. Nem menekü­lünk többé: az “árnyékot” is elfogadjuk, mert Te már néven szólítottál minket és mi haza megyünk. Ámen. Ahol a tisztviselők csakugyan elöljárók Voltam olyan gyülekezetben is, ahol tiszt­viselőknek nevezték őket. Már mint a gondno­kot meg a főgondnokot, a pénztárost, jegyzőt, ellenőrt, — szóval azokat, akiket gyülekezetük csakugyan egy-egy egyházi tisztségnek a: vise­lésére választott el. Bármilyen híven viselték is tisztüket, mégis sajnálkoztam, hogy nem hív­ják őket elöljáróknak. Nem mondtam ki ezt seholsem, sohasem, — csak úgy magamban fon­tolgattam, hogy mennyivel szebb név volna számukra az, hogy elöljárók. Tehát akik elől járnak. A keresztyén embernek amúgy is más úton kell járnia, mint amelyiken a pogány vagy a zsidó világ jár (“ÉN vagyok az Út!”); és ezen a más úton előttük kell hogy járjanak azok, akiket a keresztyén gyülekezet erre legméltób­baknak tart. Hosszú egyházi munkám alatt, Istennek legyen érte hála, kiváló elöljárókkal volt al­kalmam együtt dolgozni. Még ma is visszaem- lékszem a kicsi east-buffalói egyházban Ujváry Edére, Décsman Jánosra, Cséplő Jánosra; a clevelandi első egyházban Pecsők Jánosra, Ar- nóczky Józsefre, Mogyoródy Jánosra, Bögre Ferencre meg a szép fiatal gárdára, akik aztán utódaim mellett jártak elől; vagy & kicsi coates- villei gyülekezetben Godra Mártonra, Sinka Györgyre és Szűcs Sándorra, akik a vasárnapi iskolai tanítókkal együtt még lelkész nélküli éveken át is meg tudták menteni a gyülekezet életét. Milyen öröm és drága kiváltság lesz majd az ilyenek felől bizonyságot tenni a mi Urunk előtt! Most azonban nem őróluk kívánok beszél­ni, hanem azokról, akik közé ebben az előző esztendőben vezérelt Isten kegyelme. Még pe­dig azért szeretnék róluk egyetmást elmondani, mert egyetlen esztendő alatt nagy dolgokat vit­tek véghez. Teljes szétesésnek indúlt egyházu­kat megállították a szétbomlás útján és okos intézkedéseikkel, szép példaadásukkal megve­tették a jobb jövendő alapját. A philadelphiai egyház elöljáróiról beszé­lek, akikről az a meggyőződésem, hogy boldog az a gyülekezet, melynek ilyen elöljárói vannak! Csak egy maroknyi kis csoport, de olyan fér­fiakból, akiknek mindegyike kiemelkedő egyé­niség, együttesük pedig rendkívül drága érték. Ha meg kellene mintáznom az amerikai magyar kálvinista gondnok szobrát, szeretném azt Sántha Balázsról mintázni. Lelki nemes­sége már arcáról és alakjáról lesugárzik. Sze­rény és nagyon kedves személyiség, akit min­denkinek meg kell szeretnie, aki csak megisme­ri, mert az ő szívében is nagy szeretet él ember­társai iránt. Sőt a kertje virágai és fái iránt is: úgy ismeri és gondozza azokat is, mint a- hogyan egyháza tagjait szeretné, csak munká­ja és lakóhelyének a templomtól való roppant távolsága engedné! Hitében erős, megrendít- hetetlen; nincsen nagyobb öröme, mint mikor ott ülhet a templomban és együtt énekelheti szép zsoltárainkat a gyülekezettel. És milyen lelkesen tudja hallgatni az ige hirdetését! Egyet­len ilyen hallgató elég, hogy a prédikátor a magasságok felé tudjon szárnyalni. Bizony cso­dálatos tüköré a léleknek a szem; rajta keresz­tül tüzes áramok zúdúlnak ki belőlünk, hogy összekapcsoljanak a másik pár szemből jövő áramokkal. Erősebbek ezek, mint a villamos­ság: a hit bizonyossága, a szeretet barátságba- fonódás, a közös reménység Istenhez vonzása határozódik el az ilyen egymással találkozó hívő tekintetekben. Ilyen embernek sohasem volna szabad elmaradnia a templomból: lelké­szét segíti hallgatag és mégis hatalmasan cselek­vő közreműködésével. Az egyház kormányzása azonban sok hiva­talos eljárással, írásbeli munkával, levelezéssel, törvényes hatóságokkal való érintkezéssel jár. Erre is megvan a kiválóan alkalmas elöljárója a philadelphiai gyülekezetnek: jegyzője, Mower Sándor személyében. Budapesti ember, már ott­hon is vegyészeti gyára volt, itt is ezt a szak­máját folytatja. Lángoló magyarsága helyezte őt az Amerikai Magyar Szövetség philadelphi­i

Next

/
Thumbnails
Contents