Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-02-15 / 4. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

legfőbb bíróságunk kimondta ennek a törvénytelenségét és elrendelte fokozatos megszüntetését- Nem erőszakkal, máról holnapra, mert úgy aligha lehetne; hanem türelmesen, időt engedve a korszakalkotó nagy változás végrehajtására.

Miért megy oly nehezen előre a testvériség ügye? Hiszen letagadhatatlan Carlyle megállapításának igazsága, hogy “a testvériség titokzatos köteléke minden embert egyesít”. Ám egy másik kortársa e nagy angol történetírónak, az orosz Dosztojevszky, helyesen mutatott rá, hogy “a testvériség csak akkor valósúllhat meg, amikor tényleg és valóságosan testvérévé leszel minden embernek. Sem tudományos tanítás, sem semmiféle közös érdek el nem juttatja az embereket oda, hogy mindenki számára egyenlő arányban osztozzanak vagyonúkon és kiváltságaikban. Mindegyik túlkevésnek fogja tartani a maga osztályrészét és mindig irigyelni, panaszokkal illetni és támadni fogja a másikat.”

Az akadály tehát most is az önzés, ami a bűnnek gyökere. Miért győz le mindnyájunkat a bűn? Mert ott vagyunk benne a kellős közepében: mi szeretjük, mi akarjuk. (Az angol szó még jobban rávilágít: a “sin” a bűn közepében ÉN vagyok ott: sin. — A magyar református embernek azonban nem volna szabad elfelejtenie, hogy az ő neve mindjárt Krisztus neve után kell hogy álljon: a “keresztyén” a latin Christianus elmagyarosítása: tehát keresztyÉN. Mert azt már tapasztalásból tudja, hogy csak Ővele tudja legyőzni a bűnt, azaz önmagát.)

Engem azonban és velem együtt sok más testvéremet, aki éppen ezért lett polgárává ennek a nagy nemzetnek, megvigasztal, felemel és a jövőre nézve csodálatosan megbátorít mindaz, ami ebben az országban mégis a testvériség haladása felé mutat. Ha eszembe jut a szomszédsága, álmélkodva látom, hogy egész háromezer mértföld hosszú északi határán nincsen egyetlenegy vár vagy erőd, nincsen katonaság, ami védje vagy amivel támadja pontosan azt a birodalmat, amelyiktől elszakadt! Bizonyság az egész világ előtt: hogy mi hiszünk a testvériségben! Vagy most, Washington születésnapján, még inkább az eszünkben tartjuk, hogy szakítottunk az ő óvásával, és az egyedül magunkra gondoló ó- vatosi külpolitika helyett belevetettük magunkat az egész világ minden népének közös sorsába, hogy őket is eljuttassuk a nekünk oly drága szabadságra. Miért? Mert belátjuk, hogy ők is testvéreink és mi csak akkor érdemeljük meg szabadságunkat, ha őket is részesítjük abban. — Óh, miért is nem az a szép ének a mi nemzeti himnuszunk, ami sokkal jobban megfelelne Amerikáról való felfogásunknak, amiben oly boldogan énekelnénk: “Óh, te gyönyörűsége a honfiszemnek, mely korokon is túl látja alabástrom városaid ragyogását, mit nem homályosítanak el emberi könnnyek; Amerika, Amerika, Isten bőséggel árasztotta reád kegyelmét és tengertől csillogó tengerig testvériséggel koronázta meg javaidat!” (America The Beautiful-)

Itt is követtünk el tévedéseket, mik bűnben gyökereztek, amit oly lassan tud legyőzni Krisztus példája és tanítása. Iyen volt az a hosszú i- deig eltartott elkülönítés, amire a most múló század alatt kényszerítettük a négereket; ilyen volt a második világháború idején a japánok koncentrációs táborokba elzárása, amire semmi szükség nem volt és amit semmivel sem lehetett volna mentenünk, ha jó Istenünk nem hozott volna ki ebből a hibánkból is csodálatosan sok jót: elszélesztette és az egész országban szétszórta a japánokat és így gyorsabbá tette a nemzet testébe való felszívódásukat, beilleszkedésüket.

Micsoda eszközt használ Isten a testvériség diadalra juttatásában? A keresztyén egyházat. Boldogság látnunk, hogy egyházaink egymás u- tán nyitják meg kapuikat a régebben még elkülönített és lenézett fajok előtt. Különösen nagy öröm a mi számunkra, hogy a hozzánk legközelebb álló egyházak járnak ebben elől jó példával: az Evangéliumi és Református Egyház, meg a Presbiteriánus Egyház. Hatvan esztendővel ezelőtt nem átallották befogadni a megvetett “'hunkit”, sőt ma már önkormányzást is biztosítottak számára. Most pedig a japánt és a négert fogadják be egészen maguk közé. Ifjúsági munkánk egyik legfőbb vezetője egy arra mindenben érdemes japán férfiú; a fajok közti jó viszony ápolására pedig immár a második néger lelkészt alkalmaztuk központi tanácsunkban. A presbiteriánus egyház legnagyobb egyházmegyéjének első tisztviselője néger, az Egyházak Országos Tanácsának, valamint igazgatótanácsának első alelnöke néger. így lesz csakugyan eggyé ez a nemzet Isten alatt!

Fejezzük be Eisenhower elnök szavaival, miket a Testvériség Hetére izent nemzetünknek:

“Oyan korban élünk, amikor ennek a kérdésnek különös jelentősége és éle van, mert új erők léptek be a világba, olyan erők, amelyek egymástól el akarják választani és fenyegetik az embereket, — azon dolgoznak, hogy minden embert bezárjanak a maga gondolkozásának börtönébe, bizalmatlanná tegyék a barátot a barátjával, a nemzetet a másik nemzettel szemben. Az ilyen erőkkel szemben parancsoló szükséggé vált, hogy mind szóval, mind cselekedeteinkkel hősiesen kifejezésre juttassuk a mi hitünket: hogy igenis minden ember őriző je az ő testvérének, és hogy a világon egyetlen emberi lény sem kerülheti ki, hogy lelkileg részt ne vegyen mindabban, ami más emberrel történik, mert az emberiség felzavart tengerében egyetlen ember sem lehet sziget. Minden ember, akármilyen a vallása, fajtája vagy nyelve, egymásnak a testvére: egyetlenegy ember sem élhet önmagában.”