Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-02-01 / 3. szám

10 REFORMÁTUSOK LAPJA Vitéz Ferenc Isten szántóföldje, épülete, munkatársai Olvasandó I. Kor. 3:9-23. Alapígék I. Kor. 3:9. Isten az ember iránt érzett szeretetét és értékelését azzal mutatta meg, hogy örök szere- tetéből megteremtette, gondját viselte, prófétáit, majd egyszülött Fiát küldte hozzá a könyörűlet drága üzenetével, végül Fiát adta váltságul, ál­dozatul érte. így lehetett az ember ismét vala­kivé: Isten gyermekévé, mert ártatlan vér hul­lott érte, tisztította meg és pecséltelte el az Atya gyermekévé mind az idők végeztéig. A végte­len Szeretet végtelen nagy áldozatot hozott érte, hogy a bűn, a halál, a kárhozat átkából kiment­se és elvesztett, de kegyelemből visszakapott országának boldog örökösévé tegye. Végtelen lehetőség áll az ember előtt: ha elfogadja, amire Isten elválasztotta, sok-sok gyarlósága ellenére is azzá lehet ismét, amivé Ő teremtette; s hogy azzá legyen, szól hozzá az örök evangélium, ihletheti, bátoríthatja és vezetheti a SzentLélek, hogy megszülessen benne az új ember... Isten terve csodálatosan szép. Mi azt sze­retnénk, hogy életünk boldog, gazdag és hosszú legyen, — az Úr arra hívott el, hogy az Ő gyer­mekei és örökösei legyünk. Valamivé és vala­kivé tehát csak akkor leszünk, ha alázattal el­fogadjuk azt a lehetőséget, mit a kegyelem adott; ha reálépünk arra az útra és haladunk is abban az irányban, amelyik rendeltetésünk­höz vezet. Gyermekkélételünk utján Isten három fo­kozaton visz át: szántóföldjének, épületének és munkatársainak nevez. I. Az Ige azt mondja: Isten szántóföldje vagyunk. Mai körülményeink között elhalványult emléke­zetünkben, elvesztette jelentőségét életünkben a szán­tóföld fogalma. Ha azonban gondolatban végigme­gyünk azon a barázdán, amelyet otthon szántottunk, amely kenyeret teremtett számunkra és szeretteink részére, amelyik barázda megszélesítéséért ideindul­tatok egyszer, hogy verejtéketekkel is újra és végleg megvásároljátok, mert könnyetek és véretek hullott érte: — rögtön teljes értékében jelenik meg szemeitek előtt az a földdarab, melyet szántóföldnek nevezünk. Nem kert, nem rét, nem erdő, hanem szántóföld: — olyan földdarab, amelynek roppant nagy értéke van, mert kenyeret terem, mert a jövendő Ígérete, tápláló­ja és letéteményese. Lehet gyönyörködni a virágos rétben, lehet kedvelni a titokzatos erdőt, de igazán szeretni és értékelni csak a szántóföldet lehet. Az Úr szántóföldjének nevez bennünket. Sokra értékel, pedig úgy érezzük sokszor, hogy csak mocsár, nádas, vaderdő, köves hegyoldal, puszta és parlag va­gyunk. Az Úr még sem mond le rólunk. Életünket fel kell szántania a szenvedés, a bánat ekéjével, szivün­ket föl kell törnie, a vadvirágot kitépnie, konkolyát fölégetni, jéghegyeit felolvasztani, alkalmassá tenni bennünket arra, hogy szent magvetésének áldott be­fogadói, jó földje lehessünk. Nem az Úrnak van szük­sége arra, hogy mi gyümölcsöt, tiszta búzát, harminc, hatvan vagy százannyit teremjünk, hanem nékünk... Ő Úr volt és marad nélkülünk is, de mivé leszünk mi Nélküle?! Ugye, láttál már Isten nélkül élő em­bert — milyen nyers, köves, tüskés, sötét és remény­telen az élete... és még jó ember se lehet valaki Is­ten nélkül! Láttad és meglátod, miként omlanak össze birodalmak, melyek Isten nélkül éltek, melyek nem fogadták be, nem tűrték az Igét, amelyek nem akar­tak Isten szántóföldjévé lenni. Ugye, a te szíved is hányszor volt útfél, köves talaj, vad bozót, mely nem fogadta be az Igét, míg Isten össze nem törte büszke­ségedet, míg nem állított szerelmesed koporsója mel­lé... s ugye, most áldod ezerszer azt a kezet, amely megragadott és átformálta az életedet, hogy Igéjének hallgatója, befogadója és cselekvő lehess... Ugye, milyen áldott Isten szántóföldjének lenni?! — Imád­ságot, hálaadást, felelősséget, segítséget, szeretetet te­remni, olyan gyümölcsöt, olyan tiszta búzát, mit az Úr szérűjébe takarít. így látod meg életednek csak annyi értéke van, csak attól kezdve értékes és nevez­hető Életnek, amitől kezdve az Úr közelében tudtál élni... II. Az Úr nemcsak szántóföldjének, hanem épüle­tének is nevez. Isten épülete, Isten háza vagyunk, amelyikben egy csodálatos valaki lakik. A sok-sok épület között legmelegebb érzés fűz szülőházadhoz. Lakásodba fárasztó munka után meg­pihenni tér tested, de lelked még messze-messze száll szülőházadba s csak ott talál nyugalomra, csendességre, áldott békességre, mert, ugye, nincsen annál szebb és áldottabb hajlék számodra e világon, mert az lelked egyik darabjává lett . . . Isten épűletétének nevez. Az Ő földjére, az Ő telkére épültél. Fundámentumot is készített számodra még az időknek kezdetén. Te építeni akartál szép és boldog jövendőt, maradandó házat — és óh, hány­szor omlott össze minden, mert homokra, lejtőre épí­tettél, pedig hányszor figyelmeztetett, hogy ha meg akarsz maradni, jöjj hozzá, épülj Reá, úgy, ahogy ő akarja. És amikor megtaláltad végre, milyen boldogan kapaszkodtál bele, mert ez e megtartatás kősziklája — erős fundámentum, amelyet nem tud megdönteni ez a világ, sem a halál, sem az enyészet. S most is boldogan vallód: “Tebenned bíztunk eleitől fogva...” Ha, amit eddig egyedül építettél, összeomlott, ami­óta megtaláltad, nem is te építettél már, hanem Ő épített. Az Úr építette házad. Épített néked az örök fundámentumra — nem fát, szénát, pozdorját, hanem tűzben megpróbált aranyat, ezüstöt, drágakövet — tű­zön keresztül tisztított és mentett meg. Szeretetével, áldozatával, vérével kapcsolt magához s így lettél az Ő épülete, háza — így lakik benned. így telt meg megüresitett életed drága tartalommal, így érezted meg, hogy nemcsak Isten épülete, háza lettél, hanem felhő­karcolóvá — katedrálissá — Isten templomává tudtál nőni, amelyik nemcsak magábazárja, hanem árasztja, sugározza a drága tartalmat — sőt kicsordúl az belőle, mert nem fogadhatja már be: mert nagyobb az Isten a mi szivünknél . . . Isten lelke lakik benned, Isten

Next

/
Thumbnails
Contents