Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 hogy azok kegyelmet szereznek; közülük a ke- resztséget, konfirmációt és papszentelést nem lehet megismételni szentségtörés nélkül; a papszentelés eltörölhetetlen jelleget ad. Az Úrvacsoráról kimondták, hogy azt elég egy szín alatt is venni, az egyháznak azonban joga van időként és helyenként a szükség szerint módosítani ezt; a pápa megengedheti egyéneknek vagy népeknek is a kehely használatát. Az Úrvacso- ában a kenyér és a bor ténylegesen átváltozik a Krisztus valóságos testévé és vérévé (trans- substantiatio). Csak az a házasság érvényes, amit az egyház papjai kötnek meg; a házassság is felbonthatatlan; a pápa azonban felbonthatja. Megerősítették a tisztító-tűzről szóló tant, a szentek, képek és ereklyék tiszteletét; kijelentették, hogy Krisztus az egyházat bízta meg a bűnbo- csánat-adással, tehát a búcsújárás igen üdvös a keresztyénekre nézve, stb. Tárgyaltak az “istenszűlő” Szűz Mária szeplőtlen fogantatásának kérdéséről is, de ezt eldöntetlenül hagyták (további háromszáz esztendőre, amikor már biztosabb lett a kimondása). E hittételeket IV. Pius pápa tizenkét pontos “hitvallásba” foglalta, amit azóta minden hívőnek el kell mondani és minden pap- vagy tanárjelöltnek alá kell írnia. Miután így a régi hittételeket mind megerősítették és az azokkal ellenkezőket átok alá vetették, könnyű volt rátérni a reformáció által támasztott követelésekre: azokat egyszerűen elutasították, mert majdnem mind beleütköztek a már átok terhe alatt elvégzett döntésekbe. Csak kisebb, inkább közigazgatási reformokat tárgyaltak: a püspökök prédikáljanak, székhelyükön éljenek, fegyelmet tartsanak, tartományi és megyei zsinatokat hívjanak össze, szemináriumokat állítsanak fel, a papok vallástant tanítsanak, szerzetesek csak főnökeik vagy a püspökök engedélyével prédikálhassanak — és efféléket. Szabályozták a papi és püspöki hivatalokra képesítő feltételeket; ellenben nem voltak hajlandók tárgyalni a papok nősűlésének kérdéséről, amit pedig több nemzet főpapsága (a magyar is) követelt. Üdvös intézkedések voltak ezek, de távolról sem olyan reformok, amiket az egész keresztyénség várt és sürgetett. A zsinat szomorú következményei végzetesek a római egyházra nézve. Régi hittételeinek a megrögzítése kiátkozás terhe alatt lehetetlenné tett minden további reform-tárgyalást, aminthogy azóta semmi ilyet meg sem kíséreltek; a pápai szék hatalma nemcsak megerősödött, hanem későbbi századok hallatlan megnövekedésére adott jó alapot (háromszáz évvel később már ki lehetett mondani a csalatkozhatatlanság dogmáját is); megmaradt és napjainkig folyton erősödik a bűnbocsánatárúsítás sokféle neme; és örökre megsemmisült minden reménység arra nézve, hogy a római egyház és a protestántizmus között közeledés jöhessen létre. Róma szerint ennek egy módja van csak: ha az “eretnekek” visszatérnek az egyedül idvezítő egyház kebelébe. A protestánsok viszont nem fogadhatják el magukra nézve azokat a hittételeket és azt a papuralmat, ami ellen a reformáció tiltakozott és ők is mindmáig tiltakoznak. A tridenti zsinat tehát nemcsak hogy nem tisztította meg a római egyházat, hanem megerősítette annak alap-tévedéseit. Olyan teljes hatalmú (totalitárius) egyeduralommá segített tenni a pápai hatalmat, amely most már csak egyetlen úton haladhat tovább: az emberi találmányokat és visszaéléseket fenn kell tartania és tovább kell fejlesztenie. Mert minden reformálásnak vagyis tisztogatásnak alap-feltétele volna az, hogy előbb beismerjék a tévedést. A római egyháznak azonban, mint későbbi fejtegetéseinkben látni fogjuk, immár egyik alapvető hittételévé lett az a felfogás, hogy hit és erkölcs dolgában az egyház, sőt a pápa maga sem tévedhet. Ezzel szemben a protestánsok hittani felfogásának alapvető tétele az a reformációi örökség, hogy “az egyház magát folyton reformálni tartozik”. Azt jelenti ez, hogy az egyháznak állandó szüksége van a reformálásra, emberi gyarlóságokból becsúszható hibák folytonos távoltartására vagy kiküszöbölésére. Ahoz, hogy hitét és életét tisztán tarthassa, elengedhetetlen feltétel a szabad gondolkozás, szabad vitatkozás és szabad bírálat, mert az az alázatos, de bizonyos meggyőződése, hogy a SzentLélek vezetése alatt az igazság diadalmaskodni fog. Minthogy a római egyház a tridenti zsinat végzéseivel egyszer s mindenkorra lezárt minden reformációi lehetőséget, mi is befejezzük e fejtegetéseknek történelmi részét, tovább nem tárgyalunk sem a reformációról, sem az ellenreformációról. Mindegyikről nem köteteket, hanem egész könyvtárakat Írtak már össze a hittudósok és egyháztörténészek; nekünk helyünk sem volna arra, hogy ezt még csak meg is kísérelhetnénk. Ellenben a további fejtegetésekben sorra vesszük a legfontosabb hittételeket — körülbelül nyolcat vagy tízet, — és lelkiismeretesen bemutatjuk, hogy MI A KÜLÖNBSÉG ezekre nézve a két felfogás között? Hogy mit tanít pl. az idvezűlésről (ezt fogjuk tárgyalni először) a római egyház, mit tartunk ebben a tanításban hibásnak, és mit tanít ugyanerről a protestánsok hittana? Ugyanígy vizsgáljuk majd meg a két felfogás közti különbséget az egyház, a Biblia, a szentek tisztelete, vallás szabadsága és a többi kérdés dolgában. Miért tesszük ezt? Népünk és különösen következő nemzedékünk védelmére. Nálunk nagy mértékű volt a vegyes vallású felek összeházasodása. Sajnos,
