Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-02-01 / 3. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA életük e legfontosabb lépésénél az ifjak minden másra tekintettel voltak, csak éppen azt nem tudták, hogy milyen végzetes következményekkel jár majd ez a lépésük gyermekeikre nézve. Sokan fájlalták közülük ezt az őket ért szomorú sorsot. Hasonló következményektől szeretnénk óvni azokat, akikre nézve ez még nem késő. Közvetlenül nem tudunk szólni hozzájuk, de legalább szülőik kezébe szeretnénk odaadni azt a védelmet amivel rajtuk segíthetnek. Még egy célunk van e fejtegetésekkel és ezt nem tudjuk elég sokszor hangsúlyozni. Római katholikus hitvestársaknak a szemét szeretnénk megnyitni, hogy ők is lássák azt a világosságot, amiben mi élünk és amire őket is elhoznunk nekünk is kötelességünk, amire a parancsot magától a mi Urunktól az Úr Jézus Krisztustól kaptuk. Az Ő szeretete kényszerít minket erre, hogy a Róla szóló tudományt és tiszta ismeretet azokkal is közöljük, akiket mi szeretünk. Nem ellenükre, hanem javukra és örökös lelki hasznukra kívánunk hát szolgálni e fejtegetéseinkkel. Imádkozva kérjük Istent, hogy áldja meg őket SzentLelkével! EVANSTON EVANGELIZÁL Az evanstoni világgyülés drága kincseket adott a keresztyén világnak azokban a tanulmányokban, miket hat különböző mezőről gyűjtöttek be résztvevői. Ezek között az elsőséget, mint legfontosabbnak, az evangelizációnak adjuk; ezért az erről szóló megállapításokat teljes terjedelmükben szándékozunk közölni olvasóinkkal. AZ EVANGELIZALÓ EGYHÁZ Az az evangélium, amit mi hirdetünk, Jézus Krisztus. Ő maga az Evangelista. Ő az Isten Apostola (Zsid. 3:1), akit azért küldött a világba* hogy megváltsa azt. Amint az Atya elkül- dötte Ót, úgy küld el Ő minket. Hív minket és nekünk engedelmeskednünk kell. Küld minket és nekünk mennünk kell. Mi nekünk nem volt semmi reménységünk az élet felől és abban a mi helyünk felől; Ő adott nekünk reménységet és töltötte be jelentéssel az életünket. Mi remény nélkül, bűnben éltünk, és nem tudtunk jót cselekedni; Krisztus adott nekünk reménységet. Remény nélkül viseltük szenvedéseinket és nyomorúságunkat; de aztán láttuk, hogyan fordította az Ő kegyelme a mi gyötrelmünket áldásra és használta fel azt is az Ő dicsőségének növelésére. Nem volt semmi reményünk az emberi történések végső kimenetelére nézve, minden erőfeszítésünknek a hiábavalósága gyötört; Krisztus adott nekünk reménységet. Remény nélkül néztünk szembe a halállal, egyaránt rettegve a megsemmisülés félelmétől meg a jövendő büntetés félelmétől, de Krisztus azzal, hogy legyőzte a halál erejét, megnyitotta előttünk Isten Országának kapuit. Kik azok a “MI”, akiknek nemcsak a magunk számára van reménységünk, hanem az egész világ számára? Az Isten népe, a Krisztus földi egyháza. Mert az egyház az az egyedüli közösség, amely igazán mondhatja ezt: “mi”. Mert az egyháznak már maga a létezése is a kegyelem csodája: Isten a mennyből hívta el és ez a földről válaszol, ahová ő helyezte, hogy jele és osztályosa legyen a Jézus Krisztus életének és munkájának. Evangelizálni tehát annyit jelent, mint részt venni az Ő életében és a világért végzett szolgálatában. Ez a szolgálat a feltámadott és mennybement Krisztus szolgálata: a ma élő Krisztusé. Istennek ez a szolgálata emberré lett, és ezzel Isten Országa az emberek közé jött. Krisztus földi életének a szolgálata ez, amiben Isten úgy jelentette ki magát mint Atya. Az Ő kereszten elviselt halálának a szolgálata ez, ami elvette e világnak a bűneit. Az Ő feltámadásának a szolgálata ez, amivel döntő módon legyőzte a halálnak és a gonosznak minden hatalmát. A mennyei Közbenjárónak a szolgálata ez, aki nem akarja, hogy egy is elvesszen. Az eljövendő Krisztusnak a szolgálata ez, akinek az irgalma és ítélete kormányozza most is a világot. E szolgálatban és e szolgálatánál fogva az egyház a SzentLélek ereje által él, akinek a munkája teszi lehetségessé és erősíti meg az ő bizonyságtételét. Ez változtatja meg a bűnös emberek életét és gyűjti össze ezeket, mint megbocsátottakat és Isten gyermekei igazi örökségébe visszafogadottakat arra a napra, amikor Krisztus hatalommal visszatér. Ezeket hívja Ő el, hogy bizonyságot tegyenek az Ő evangéliumáról. Sajnos, szégyenkezve kell megvalla- nunk, hogy bizony mi gyakran cserben hagytuk a mi Urunkat: gyöngék voltunk bizonyságtételünkben és hanyagok a lelkesűltségünk- ben. Ennek dacára is, amikor az evangélium csakugyan gyökeret vert az emberek szívében, ezeket nagy résztvevő vágyódással ihlette meg arra, hogy embertársaikkal is megosszák kincsüket. A Krisztus szerelme kényszeríti őket
