Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-02-01 / 3. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA PROTESTÁNS VAGY RÓMAI KATHOLIKUS MI A KÜLÖNBSÉG? Mi volt a római egyház legnagyobb reform=kísérlete és milyen eredménnyel járt? A tridenti zsinat megszüntetett ugyan sok visszaélést, de semmit sem váh toztatott a hibás tanokon, sőt megerősítette azokat és így véglegessé tette az evangéliumi keresztyénség különválását a római egyháztól. Előző fejtegetésünkben rámutattunk arra, hogy a római egyház már jóval a 16.-ik század előtt is próbálta megreformálni önmagát; a 15.-ik században három zsinatot is tartottak e célból. De hiába mondták ki, hogy a zsinat fölötte áll a pápáknak, ez utóbbiak mégis csak a maguk kezében tartották az egyház kormányzását és megsemmisítettek minden meghozott reformot. Amikor azonban a 16.-ik század elején egyszerre két helyen is — Németországban és Svájcban — hatalmas erővel indúlt meg a Szentírás tiszta és bátor magyarázata, és népek és fejedelmeik állottak szembe a pápai hatalommal, és amikor már a császár is követelte a zsinat összehívását és félni lehetett attól, hogy ha nem lesz zsinat, akkor majd a birodalmi gyűlés veszi kezébe az egyház ügyeinek tárgyalását: akkor engedett végre a pápai szék az általános követelésnek és összehívta a zsinatot 1537-ben; de még akkor is teljes hét esztendőn keresztül halogatták annak megnyitását és tették át a gyűlés székhelyét egyik városból a másikba — amíg végre 1545 legvégén tényleg megnyílt a zsinat a déltiroli Trient (angol szóhasználatban Trent, a magyarban Trident) városban és számos megszakítással eltartott tizennyolc esztendeig, az 1563.-ik év decemberéig. A 255 tagból álló zsinat legnagyobb részét (több mint kétharmadát) olasz püspökök és főpapok alkották, akik teljesen a pápai szék kívánsága szerint vezették a gyűléseket és döntötték el a végzéseket. Ekkor alkalmazták ezekre először az “ultramontán” (a hegyeken túl lakók) elnevezést, amivel egész napjainkig jelzik a pápai rendszert föltétien engedelmességgel elfogadókat; különösen a 19.-ik század folyamán dúlt egyházpolitikai harcokban sokat használták ezt a megjelölést. A tridenti zsinaton szerepel először az az új szerzetrend, a Loyola Ignác által éppen ez időben alapított jézsuita-rend is, aminek két tagja volt a pápa személyes képviselője a zsinaton. így ez a rend azonnal vezető-szerephez jutott a maga elé tűzött cél végrehajtásában, ami a pápai hatalom megerősítése volt. Természetszerűleg ők lettek aztán a tridenti zsinattal megindított ellenreformáció vezetői is. (Máig is azok. Hiába tiltották ki őket egyik országból a másik után, hiába volt kénytelen még maga a pápa is feloszlatni tömérdek kárt okozott rendjüket: megint csak helyreállították. Munkájuk ma is ugyanaz. Sorsuk a pápaságétól elválaszthatatlan.) Az olasz főpapok és jézsuiták együttes ereje lehetetlenné tett minden igazi reform-törekvést, hiába sürgették ezeket a többi nemzet főpapjai és a császári meg a protestáns követek. Nagyon ügyesen határozták meg a tanácskozások sorrendjét mindjárt az első üléseken, amikor még csak 25-30 olasz főpap volt jelen; kimondták, hogy először a hittani kérdéseket fogják letárgyalni és majd azután kerítenek sort a reformokra. Csakugyan végigtárgyalták a hittani kérdéseket és pedig olyan alapossággal, hogy némelyiknek a tárgyalását hónapokon át végezték (a megigazúlásról szóló tant félévig tárgyalták); és a pápai pártnak sikerűit az összes hittételeket abban az értelemben fogadtatnia el, ahogyan az egyház addig is tanította őket, tehát minden javítás vagy változtatás nélkül. E végleges meghatározásuk után aztán nem maradt más hátra, mint átkot mondani mindazokra, akik ezeket a tételeket nem hajlandók így elfogadni. Minden hittétel után ott van ez az átokmondás. Ebben hát mi is mind benne vagyunk, amiért nem fogadjuk el a zsinat következő megállapításait (természetesen csak a fontosabbakat sorolhatjuk fel): Az egyház hagyományai (szentek legendái, stb.) egyenlő tekintélyűek a Szentírással, ennek viszont egyedül a Vulgata néven ismert latin fordítása a hiteles szövege; a Szentírás magyarázatának joga egyedül az egyházat illeti meg. Az eredendő bűnt teljesen kiirtja a keresztség; a megmaradt rosszra való hajlandóság nem bűn, a keresztelés után csak cselekedeti bűnt lehet elkövetni. A megigazúlás nem egyedül hit által és Isten kegyelméből jön létre, hanem az egyház vezetése alatt az ember szabad közreműködésével; nemcsak bűnbocsánat ez, hanem a bűnösnek valóságos belső átalakúlása, megszentelése és újjászületése, mit nem a Krisztus érdemének beszámítása, hanem a meggyökerezett igazságosságnak belénkáramlása idéz elő, ami az embert jócselekedetei által az idvesség megszerzésére képesíti. Tehát nem isteni intézkedés, hanem emberi cselekvés. A szentségek számát hétben állapították meg és azokról kimondták,
