Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-02-01 / 3. szám

EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH______________

Volume LV.. Number 3. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster. Pa., Feb. L 1955.

LINCOLN ÉL

“Vannak percek, mik örökkévalóságot foglalnak magukban. Vannak pillanatok, mikből magvak pattannak bimbókba és örökké virágoznak. Ilyen percet hozott az idő dagálya a mi nemzetünkre, amikor olyan kérdést kellett megoldania, ami a föld minden hatalmasságának sorsát befolyásolja. A küzdelem az emberi szabadságért folyt. Nemcsak ezért a köztársaságért, nem is csak ez ország egységéért, hanem azt kellett eldönteni, hogy a nép, mint nép, a maga teljes felségjogában, önmaga gyakorolj a-e saját kormányzását, vagy pedig zsarnokoknak vagy arisztokratáknak vagy bármiféle osztályuralomnak legyen az alattvalója? Ez az a nagy kérdés, amiért harcoltunk és ennek döntése már itt van a kezünk ügyében, és ennek a küzdelemnek az eredménye kihat majd az ezután következő korokra. Ha sikert értünk el, az uralkodók minden erőfeszítése sem állíthatja meg a köztársaságok elterjedését az egész föld kerekségén!”

A sokaságból itt is, ott is, felzúgott a kiáltás: “Ámen! Úgy legyen! Hála Istennek!”

E prófétai szavakkal zárúlt be Lincoln húsz napig tartó temetésének utolsó szertartása. A világ sohasem látott még olyan temetést. A világ fővárosából — mert nem telt bele száz esztendő és már az lett belőle — indúlt el ez az úgy külső méreteiben és komor pompájában, mint lelki gazdagságában és szívérzelmeiben minden más emberfiáét fölülmúló temetés. A hét államon keresztülvezető útvonal minden nagy városában megállották, a város főépületében ravatalra tették nyitott koporsóját; milliók járúltak ahoz, mélyen megrendült férfiak, zokogó asszonyok, rokkant katonák, jajgató négerek. Mindenütt ismételni kellett a szertartásokat, mert mindenki vigasztalásra vágyott. Városok és falvak harangjainak zúgása, ágyúk dörgése közben húzódott végig a gyászvonat a hegyek között és a síkságokon; falvakban, keresztútaknál, szinte szakadatlanéi a vasút mentén mély gyászba borúit emberek, asszonyok, ifjak és gyermekek sokasága állott nappal úgy mint éjjel, a csillagok sápadt fényénél úgy, mint zuhogó esőben — a nemzet szíve dobogott szinte elhalóan végig az út mentén. Nem egy embert ölt meg az a gyilkos golyó: leterítette és erre a három hétre mintha holtra dermesztette volna az egész ország népét. Akkor élő legnagyobb költője, Walt Whitman, orgonákból, friss rózsákból, tavaszi zöld ágakból fon öröküde koszorút a koporsójára; végigfut a lelke tenger szél-fújta városokon, hajókkal tele kikötőkön, az Ohio folyó partja mentén végigsuhanó éjszakai fényeken, a széles Missouri ölén messze terjeszkedő síkságon, a füves rétek végtelenjén — és azt mind oda akarja hozni a legkedvesebbnek és legbölcsebbnek a magasztalására, hogy gyászolja Kapitányát, aki behozta a révbe a hajót, de maga hideg-holtán fekszik fedélzetén.

Valóban, a Golgotha óta nem történt meg- rendítőbb mártírhalál a földön, mint a Lincolné. Temetésének leírása a legnagyobb drámák sorába illik be. Mint ahogy életpályáját sem lehet senki máséhoz hasonlítani. Mezítlábas, szegény árva fiúból, nincsetlen, iskolázatlan tutaj oslegényből kerül az ember által elérhető legmagasabb polcra és örök dicsőségre méltóan állja meg helyét a legnehezebb válság idején. Legvéresebb háborúján vezeti keresztül nemzetét és nem szenved semmi kétséget, hogy ő mentette meg annak egységét és tette így lehetővé későbbi csodás fejlődését. Páratlan üstökösként húz végig a történelem boltján, hogy nagypénteki vértanúságával oda roskadjon Annak a keresztje alá, Akit egész életében nem szájjal, de “teljes szívével, teljes leikével és teljes elméjével” szeretett és követett. Valóban hű volt Hozzá mindhalálig.

Nyolcvan esztendővel halála után álmélkod- va látjuk, hogyan teljesül az a prófécia, amit jól megértett életsorsa sugallt a springfieldi temetőben szolgáló Simpson püspök leikébe.