Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-12-01 / 21. szám

EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH

Volume LV.. Number 21. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancasler, Pa., Dec. 1, 1955.

ADVENTI IMÁDSÁG

Édes Atyánk, jó Istenünk, áldunk és magasztalunk Téged jóságodért. Köszönjük, hogy végtelen kegyelmedből újból adventben élhetünk. Köszönjük, hogy még nekünk zeng igéd, még figyelmeztetel, a szerető Atya türelmével vártál arra, hogy megtérjünk, hogy szívünk legyen kész Fiad fogadására. Uram, köszönjük tanításodat, hogy az advent éjféli kiáltás számunkra, mert meg akarod menteni lelkünket áz örök kárhozattól. Uram, döbbents meg mindannyiunkat, hogy ha az éjféli kiáltás elhangzott: nincs tovább hívogatás, kérés és intés, de nincs újrakezdés sem, hanem a késlekedők és az alvók számára örökre bezárúl az üdvösség ajtaja.

Imádunk és magasztalunk azért, hogy lelkünk Vőlegénye, az Űr Jézus Krisztus közeledik felénk. Jöjj, Uram Jézus, várunk Reád; bocsásd meg, hogy lámpánk törött, hitünk mécsese pislákoló, de Te reád vár epedő szeretettel.

Uram Isten, adj irgalmat és kegyelmezzél minékünk, tégy minket a készülődés népévé, akik Krisztusra várnak. Segíts teletöltenünk lámpásainkat: a kegyelemből adott napokat használni. Add, hogy ha a mi éjféli óránk elérkezik, ne a félelem, rettegés, hanem az örök boldogság régen várt kezdete legyen számunkra.

Imádkozunk minden betegért; a szenvedők kínját enyhítsd meg, a szomorkodókat vigasztald meg és segíts meg mindannyiunkat, hogy az éjféli kiáltás hűséges vigyázásban találjon minket, akik régóta várunk lelkünk Vőlegényére. Az Ő nevében hallgass meg minket. Ámen.

(Nagy Lajos mckeesporti esperes-lelkész most megjelent könyvéből, melynek címe: “Testvéri Szó Bujdosó Magyarokhoz”.)

ÜDV NEKED ÉLET

»

“. . . nem csüggedünk: sőt ha a mi külső emberünk megromol, a belső mindazáltal napról-napra épül.” (II. Kor. 4., 16.)

Régen volt nagyon, azt sem tudom, hány esztendeje? Egyik hitoktató lelkésszel beszélgettünk. Felesége, szép, fiatal kicsi asszonyka nagyon beteg volt. Észre sem vették és tüdőbajt kapott. Nagyon súlyos volt az állapota; férje nem is engedte, hogy más ápolja, hanem csak egyedül ő. “Nem bizom senkiben”, mondta. “Pedig nagyon sok dolgom van, de hiába. Én szeretem kivinni a lugasba és én készitek neki oda mindent. Olyan végtelenül sajnálom mióta beteg és azóta sokkal jobban szeretem is! — Egészen másképpen, mint azelőtt. Az életemet adnám érte és nem tudnának olyat kérni tőlem, amit érte meg nem tennék! Csak egyszer gyógyulna még meg! ...” — “Hogy képes reá?” kérdeztem tőle. “Én nem tudok beteget ápolni, még a szenvedést sem tudom nézni”, mondtam szomorúan. — Emlékszem, hogy nem vette tőlem rossz néven amit mondtam, csak szeliden, de határozott meggyőződéssel annyit mondott: “Nem kell ahoz egyéb, csak szeretet!”

— Azóta sem felejtettem el és sokat gondolkoztam rajta. Igen, csak szeretet, de nem emberi szeretet, mert azzal mi nem rendelkezünk, hanem Istentől való, nagy, nagy szeretet.

Mikor életemben az első beteglátogatást tettem, három napig sírtam utána, olyan hatással volt reám a szenvedés látása. Akkor azt mondták, hogy soha többet nem szabad nekem beteget látogatni, mert az nem nekem való! Óh azóta de sokat szenvedtem betegségben magam is és nagyon sok beteget láttam és nem sírtam és nem is gondoltam arra, hogy az nem nekem való!

Isten nagy kegyelméből ennek a hónapnak is az első hetét olyan szolgálatban volt szabad eltöltenem, amelyben a betegeket, a szomorkodókat kerestem fel Passaicon. Ha visszanézek