Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-11-15 / 20. szám
KEFOBMÁTUSOK LAPJA 7 KONFIRMÁCIÓS OKTATÁSUNK REVÍZIÓJA A világi és egyházi sajtó egymásután te- metgeti pásztor nélkül maradó egyházainkat. Csendes és fájdalmas kimúlásuk oka kettős: a munkaviszonyok alakulása s ifjúságuk elvesztése. Amig az óhazában az ifjúság hajtóerő az egyházban, addig itt olyan örökös probléma, melyet babusgatnunk kell, mellyel csak keztyűs- kézzel szabad bánnunk, melynek sokszor el kell néznünk hibáit, melyre fel kell néznünk, ha nem akarjuk, hogy ők lenézzenek ránk s otthagyják egyházunkat. A baj nem az ifjúságban van, hanem annak a kapunak a felépítésében, melyen ők, mint rendes egyháztagok belépnek egyházunkba. S ez a kapu a konfirmációs oktatás, melynek három szükségszerű tényezője van: a tani tó, az idő és a Káté. Amikor a konfirmándusok oktatását megkezdjük, kell, hogy szemünk előtt felragyogj ék a Szentirás által az Egyházról festett kép, mely azt mutatja, hogy “az Egyház a Krisztus teste”, s mi vagyunk annak a testnek a tagjai, s a célunk csak egy lehet, hogy minden megkonfirmált ifjú ne “halott”, hanem “élő tagja” legyen Krisztus testének. Élő tag az, aki aktiv, mozgékony, aki állandóan sáfárkodik és munkálkodik az “Úr szőlőskertjében”. Az egyháztagságnak ez a krisztusi ideálja nem léphet be a betű mankóin a káté lapjairól senkinek az életébe, hanem csak a szorgalmas, hétről- hétre s óráról-órára ismételt gyakorlat teheti ilyen egyháztaggá a konfirmándust. Éppen ezért konfirmándus oktatásunkban helyezzük a hangsúlyt a gyakorlatra. Kezdődjék ez a gyakorlat az ima-erő ki- fejlesztésével. Az imádság nem csak lelkünk beszélgetése Istennel, hanem lelkünk belekapasz- kodása Istenbe, különösen a veszedelmek idején. Az ifjú élet a legsebesebben haladó élet, ezért a legtöbb veszélynek van kitéve, s igy a legtöbb imádságra van szüksége. A veszedelem kétféle reakciót szülhet: kétségbeesést vagy Istenben bizalmat. Nekünk az a feladatunk, hogy az ifjúi lélek olyanná váljék, hogy a veszedelem tűjének szúrása nyomán abból Istenben bizó imádság fakadjon. Tehát ne csak a kötött imádságokat tanítsuk, hanem gyakoroltassuk velük az önmaguktól mondandó imádságot. Először jelöljük ki, hogy a következő alkalommal ki fog imádkozni. Idővel csak mutassunk rá valakire, hogy ő imádkozzék. így az ifjú lelkekben kifejlődnek azok az Istentől kapott titkos erők, melyek a lelket az imádság szárnyán Istenhez tudják röpiteni bármikor. Nincs annál szebb, mint mikor egy 13 vagy 14 éves fiú vagy leány magától imádkozik. Azt nem kell félteni, hogy elmarad az Úr asztalától, mert elfelejtette az úrvacsori imádságot. Eljön, mert magától is tud imádkozni. Minden konfirmándus csoportra tekintsünk úgy, mint amelyiket nekünk kell bevezetni a “szentek közösségébe”. Mindenkinek tudni kell, hogyan juthat be abba a közösségbe. De a tudás nem elég. A tudomány egyedül nem üdvözít, mert ha üdvözítene, akkor minden tudós szent lenne s minden tudatlan ördög. Viszont igen gyakran ennek éppen a forditottja igaz. Mivel nekünk az a célunk, hogy minden konfirmándus megszentelt életű keresztyénné legyen, azaz ne csak olyan egyháztag, aki templomba jő, sákramentumokkal él s adakozik, hanem olyan, aki Istenországának valamelyik csoportjában aktivcselekvőleg munkálkodni is fog, éppen ezért a tanítás mellett újra a gyakorlat segítő kezét is el kell fogadnunk. Mivel konfirmándusaink közül fognak kikerülni a jövendő vasárnapi iskolai tanitók, az ifjúsági vezetők, a Nőegylet és Férfikor elnökei, tagjai, meg a presbiterek, éppen azért ismertessük meg velük jövendő szerepüket. Már most gyakoroljuk be őket azokba a szerepekbe. Oldassunk meg velük problémákat, melyek egyházi szervezeteink mai problémái. Aki csak egy kicsit is ismeri az ifjúi lélek tulajdonságait, az jól tudja, hogy a gyermek alig várja, hogy azt a várat, amit a porban csinált, az élet köveiből felépíthesse, alig várja, hogy amit a konfirmándus órákon gyakorolt, azt teljes szívvel, lélekkel s odaadással élhesse, mint valamelyik egyházi szervezetnek tagja vagy vezetője. Csak így érhetjük el, hogy ifjaink s lányaink minden erőltetés nélkül, boldogan s örömmel legyenek egyházunk cselekvő ■ tagjai, s minden rábeszélés nélkül, később egyházunk tisztviselői, presbiterei. Minden konfirmándus csoportban csak annyi ifjútól várhatjuk azt, hogy ők aktiv egyháztagok lesznek, amennyinek szivébe sikerül beplántálni a missziói érzületet, a toelmissziói munka után való szent vágyat, melyre mindnyájunkat az Ige így ösztönöz: “erősítsd a te atyádfiát”, s melyre maga Krisztus mindnyájunkat így kötelez el: “menjetek el Izráel eltévedt juhaihoz”. Talán a legelső hibát ott követjük el, mikor konfirmándusainkat úgy próbáljuk kezelni, mint a többi “eltévedt juhokat”. Számtalanszor figyelmeztetjük őket, hogy jöjjenek templomba. Ha nem figyelmeztetjük őket, akkor is valahogy tudtukra adjuk, hogy elvárjuk őket a templomba. Persze az ifjúi lélek lázadozni szerető természetéből önként következik, hogy csak azért se csinálja, amire kényszeríteni próbálják. Mi akkor a megoldás? A megoldás az ifjúi léleknek egy másik titkában rejlik, s ez a titok az, hogy az ifjú szeret segíteni, ha a szép szó meggyőzi őt arról, hogy valaminek vagy valakinek
